Groteszk éjszaka állarcban / Téli Időszámítás

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A szerpentin néma, az aszfalt zajos, hideg ülésbe süllyedve zúdul a csend. Úgy mint először és azóta sokadszor. Latolgatás és közhelyek. Próbálkozás a semmivel. Nem lehet úgy tenni mintha. Rossz döntés a kocsi, a vonat jobb lett volna. Késő bánat, ez van. Elviselik, igaz nehezen. Fogynak a kilométerek. Már csak huszonkettő. Rándulás vagy rándítás. Észből vagy szívből jön? Nem tudni, csak irányát sejteni a cigarettafüst ringásában. Szavak, mert máshogy nem megy. Érzelmi crack, elbizonytalanodó kormány, közelgő becsapódás. Mit számít? Aztán mégse. Még nem enged a jelen, ahogy a tél fagya sem engedi el februárban a szántóföldek álmát.

Remegő hangok, a sötét elrejti a tekinteteket. Jobb nem látni, igen, talán jobb nem látni a bizonytalanságot. Érvelések – az egyiknek jobban megy, meg is kéri a másikat, ne próbálkozzon. Mert badarságokat beszél. Az írás bárhol írás, nem kell hozzá országhatárokat átlépni. A távolság sem kifogás, vagy a csúszós út, hideg váróterem. Mégis ezek a legfőbb érvek. Hagyják hagy menjen a fenébe. Végre parkoló, illedelmes erőlködés az egyiktől, a másiktól a családi örökségből fakadó vad büszkeség – rácsapja az ajtót. Bugyuta búcsú, amelynek nincs súlya. Valahogy ezen az éjszakán minden gondolat, minden érzés pehelykönnyű. Téttelen még a levegővétel is. A város fényei egyszerre vakítóak és tompák. A zaj a szokásos. A szagok is.
Szórakozóhely bejáratának zöldes derengésében vonulnak le emberi egyedek állatoknak öltözve, vagy boszorkányoknak, vagy éppen zombinak. Itt is divat lett a misztikus ünnep. Globalizált szar, mellékzöngével – újabb kifogás tömeget csinálni, italt mérni, érzelmeket csiholni, hogy aztán a végén ágyukba esve maszatolják sminkjükkel a párna huzatát, reggel pedig cefreszagban ébredjenek és rájöjjönek: mit sem ért az egész.

Hangulatos hely, pincében, jól dekorálva. A falakon útjelző táblák. Kicsit tükröződnek a vágyakkal: Nagoya (10000 km). Igen, most ott lenne a legjobb. Tequila sóval és citrommal. Aztán Jelen sör. Lassan üt, túl lassan, pedig üres a gyomor. Arcok jelennek meg. Nem ismeri fel senki. Ez is kontraszt, mivel nincs is jelmezben. Vagy mindig abban van? Jól jönne neki a viszontlátás öröme, de a közöny szíven üti. Csak technikai specializációját veszik igénybe egy röpke perc erejéig, míg bőrt vált a Winampon, hogy elérhető legyen a lekeverés funkció. Közben tétova „hogy vagyot“ lehel és úgy tesz mintha számítana a kérdés. A válasz a szokásos. Lassan köszönés helyett is be lehetne vezetni a klisét: jól. De már el is tűnnek, párbeszéd minek? A gép magára marad a zajjal és füsttel megtelő raktárhelyiségben. Zene, rongyrázós pop keveredik balkáni áramlatokkal, gitártépő rock. Jackson és Gaga jól illenek egymáshoz és az estéhez, melyen a sors nem méri szűkmarkúan a groteszk pillanatokat. Sőt az egész egyetlen kristályosodni látszó percé sűrűsödik. Újabb sör, a forróság növekszik, a füst vakító. Táncparkett, nem számít kivel. Csak fizikailag érintkezhessen, csak működjön a kémia végre, megbánás nélküli érzékiség – valódi érzelmek nélkül. Központtá válik és a sarokban ülőkhöz odaszambázva húzza őket táncba. Rövid időre mindenki belemegy a játékba – nem jó a partszélen ücsörögve merengeni. Túl szűk a szív ruhája ma, sorra pattannak ki a corsette gombjai, feslenek túláradó dobbanásaitól a fűzők kerítései. Újabb arcok, aztán megjelenik még egy. Pár pillantás – gondolkodási idő. Mit is szeretne most? Beszélgetni kellene, de ez ma nem megy. Aztán fél órával később, mikor már a házigazdát részegen taxiba dobják mégis megáll mellette, pultra könyököl és kezet nyújt. Most nem tud olvasni a másik arcának játékából, sem a szemeiből. Most valóban vakon villog és mosolyog. Nem számít hogy csak minden harmadik szót hallja. Az első körök szövegei mind sablonok. Ki, kivel, miért, hogy, meddig és aztán és így és lényegtelen és akkor és te? / Tessék? – miközben a telefonjával babrál – vajon átáll magától is a téli időszámításra? – ez is teljesen lényegtelen… Kegyelemmel teli állapot, hogy végre van aki tőle is többet tud beszélni és beéri pár visszakérdezéssel. Igazán könnyű dolga van, az idő meg úgyis elmúlik. Ahogy minden idő elmúlik, a megfoghatatlan mostban, mely most már csak előbb, ami múltkorrá válik, majd régenné.
A hely bezárni készül kapuját – a társaság más helyet keres. Kollektív fázás a hideg járdán. Holdtalan az éj – vagyis csak majdnem, még kora este látta az holdsarló véresen meredező élét az ég alján, mikor a városba értek / kocsival.

Senki nem tudja hogy a távoli ember miért ismer szinte mindenkit. Kissé tanácstalan ábrázatok, gyorsan hazudozik. Újra kezében az irányítás – csak így lehet? A valódi történet túl hosszú, túl kusza, túl bonyolult, botrányosan pejoratív. Közük van egymáshoz, ennek ehhez, annak ahhoz, a messziről jöttnek meg valahogy mindenkihez. És nem értik – ám a rohanó világ őszinte öröme ez : nem is érdekli őket.
Újabb szórakozóhely, moccanni sem lehet. Tömegiszony ismét, határozottan. Pedig már remélte nincs, vagy nem lesz… Túl meleg van, túl sokan vannak, túl sokan nézik, túl sokat néz. A társaság libasorban halad. Hozzáér a keze a mögötte haladóéhoz – megborzong a gondolattól… mi lenne ha? De már más vonja el a figyelmét, ismerősét idegen karok ölelik és ő nem érti, ki ez, meg egyáltalán honnan és minek meg mi végre? Aztán megoldja magát az egyenlet – démonűzés folyik itt csendben. Ahogy lenn az előző klubban is – egy bevillanó kép még tartja magát elméjében: a néger csávó a falnak nyomja a zombilányt majd nem egyértelmű smárolásba kezdenek: és igen, hát ez is ilyen itt. Másnak lenni, démont űzni, magány elleni ajzószer. Csak az ő szemén tisztul a hályog… Hogy mennyire értelmetlen pótlékot, gyógyírt keresni… Ragtapasz egy halálos sebre: ide cérna meg tű kell és egy egész Vészhelyzetnyi specialista. És defibrillátor ami egy atomerőműre van csatlakoztatva. És még lehet hogy ez is kevés az álarcok éjszakáján az életben maradáshoz.

Egy macskanő rohan ki szétkent bajusszal és csorgó szempillákkal. Odaköszön neki, de az elfordítja a fejét és iszkol – groteszk farokkal, amit még a munkahelyén varrt a trafikban egy Kiskegyed kiolvasása és egy fegyveres rablótámadás közötti szünetben. Odafordul az új ismerőshöz, elnézést kér, zagyvál – a lényeg: most a macskanő fontosabb, mint bármi… Majd felpattan és utánafut. Az utcán éri utol, de jobb nem szólni, csak karon ragadja és a szemébe néz, majd átöleli. Az meg csak megállíthatatlanul zokog. Kusza pókháló szövi be őket, melyet a sors özvegyasszonya gombolyít a fekete torony legfelső szobájában, rendületlenül. Exek árnyai lengenek körülöttük, míg megnyugszik a macskanő, ő meg kicsit jobban lesz a hideg levegőn. Miértek záporoznak rá. Érdemben felelni nem lehet, bár elmélet van, de inkább nem. Nem mondja. A szavak ereje túlontúl nagy. Ezt már Hitler óta tudjuk – néha élesebbek a jól fent kardoknál és halálosabbak a nyaktilónál. Tévelygés, tucat embert köt össze. Nyakán hurok, bármerre is induljon most el, bárkivel is folytatódik a pillanat, az megfojtja. Parkban ülnek, padon. Abban a parkban, amelyben már oly sokszor, oly sokakkal, csak most távolabb a térképtől, mely egyszer régen egyértelműsítette az irányt a mellette ülő felé. Most cafatokban lóg, összefirkálva a betört védőüveg cserepei között. Vajon hány történetet hallgathattak végig a városi padok? Hány régi barát beszélgetését itták magukba a soha meg nem kopó kovácsolt vas karfák? Aztán vallomások és bizalom – kissé pelinkovac íze van – fanyar, átható. Nem könnyen feledhető mondatok. Átöleli és a sminkjét szedi le az új kabátja ujjával. Úgyis fekete. A macskanő vigasztalhatatlan. Emez beveti minden írói képességét, most a szavak mások. Rég voltak már ennyire szelídek, maga is elcsodálkozik rajta, hogy tud ilyen gyengéden is fogalmazni. Lelki érzéstelenítés, helyileg. Nem érdemes szeretni, nem érdemes többet feltenni, mint amennyit nem félünk elveszíteni. De mi van, ha bolond mód a szívünk a tét és a soha meg nem álló rulettkerék fölé magasodó kupié hosszú pálcájával húzza el tőlünk? Veszítettünk és sokat, túl sokat. Nincstelenség érzése. A nő erősebb, mint a férfi. A nő hat év után is nő, a férfi meg három hónap után herélt kosnak érzi magát. Hiba a teremtés folyamán, vagy eleve elrendelt forgatókönyv? Egyeztetés: az író visszaszalad egymaga. Az újjal közli átmennek egy másik helyre majd jöjjön ő is, a macskanő exe az író utazótársával sörözik: felajánlja az éjjeli szállást. Felelni nem tud rá mit. Összeegyeztethetetlen. A másik ismerős meg eltűnve a buli fortyogó katlanjában. Dönt: hátat fordít és kimegy. Karon ragadja a macskanőt és közli: ez az éjszaka érzelmi és értelmi szempontból bomlasztóbb már nem igen lehet és ebben nem kíván részt vállalni. Döntései következményeiért nem akar felelősséget vállalni. Ma nem, mert ma vak és most nem vágyik másra csak egy rohadt frissen sült burekra. Összerándul az emberi kötelékek alatt a lepedő, de nem baj. A burek íztelen, az asztaltárs zokog, miközben az ex feje megjelenik az éjjeli kajálda kirakatának üvegében. Közben a Shrek menyasszonya joghurtot rendel a kifli mellé – arrébb szemtelenül rövid, vörös miniszoknyában ribancnak öltözött nő – vagy ő nem is a karnevál része?

A történések elmosódnak, halovány derengés, a megsértettek mind egy készüléken közlik az íróval véleményüket. Egyesek azt mondják nem baj, mások csalódottak, megint mások örök haragot esküsznek. Persze van egy név, amit nem is oly régen mondott ki, akinek sms-t ír (amit majd úgyis megbán) , órákkal később a hajnali vonatra várva a hajléktalanok között bóbiskolva. Pedig neki volt a legkevesebb köze hozzá, de mégis ő ismeri a legjobban a gondolatait. Utóiratként annyit azért odabiggyesztve: ne is foglalkozzon vele – ez most csak pótcselekvés, borgőzös szánalom. Később válasz: Minden egy! // Fojtás a torkán, mellkasán. Az egyetlen igazság egész este. Ez lenne mindenre a válasz? Aztán fordulnak a fogaskerekek és nem találnak értelmet. A kijelentés csak újabb kérdéseket vonz. El is tűnődik a jéghideg kupéban a szülőfaluja felé robogó szerelvényen: mikor lesz elég? Miért nem tud már végre megalkuvóvá válni és beérni azzal ami van. Nem kérdezni, csak tudomásul venni. Aztán rájön, legvégül megtalálja a választ: mert ő önmaga és nem lehet más. Mert ha nem kérdez, ha nem kutat, ha nem hajtja a mélyebb megismerés iránti vágy, akkor az már nem is lehet ő.

A napkelte eszelősen gyönyörű, mint terhességi csíkok a kismamák bőrén reped szét az éjjeli felhőtakaró bőre, melyen vérként csorog át a nap vörös fénye. A gondolat pedig makacsul tartja magát: téli időszámításra váltottunk.

Ez is érdekes lehet