Fél úton két világ között ragadva vánszorogván várva a továbbindulást, gyakran megingatva érzem magam saját döntéseim tükrében. A legnehezebb ezekben a pillanatokban, hogy szembesüljünk vele: ez az egyetlen kósza sóhaj, aprócska remény a változtatásra, ez az erőtlen döntés több, mint egy éve, ez eredményezett mindent. Gyakran megakadnak a szavak és pusztán görcsös levegővételre telik saját erőnkből. Aztán “nem-et” nyomunk a párbeszédpanelen és a már startban értelmetlen szövegek egyesekből és nullákból álló teste szertefoszlik a memóriaregiszterek elektromos kései alatt.
Van ilyen is, igen van ez az összeegyeztethetetlen meddőség, mely olyannak hat, mint a sóval behintett termőföld: még a gaz gondolatának csírája sem képes gyökeret verni benne. A hazatérés Budapestről négy nap után egy furcsa víziónak, délibábos álomképnek hatott csupán: végig egyedül utaztam a kupéban, bámulva a természet tavaszi lázadását. Zöld ligetek, rügyező bokrok és fák, kibomló újraéledés, rákészülés egy újabb ciklusra, egy újabb évre, egy újabb nyárra, pedig az előző emlékét még nem tudta a februári tél fagya sem elérni, mert túl mélyre temették azt, a helyet pedig nem jelölték meg X-el térképen… A földműves nem mer szántani, mert fél hogy ekéjének hideg éle véletlenül megtalálja az elásott kincset és ketté szeli. Létezhet, hogy ennyire értékes legyen valami? Tényleg olyan sokat jelenthet ez, hogy inkább hagyják parlagon a területet, mintsem kockáztassák a pusztulását? De akkor mi lesz a magokkal, melyeket el kellene vetniük?…. Új föld kell, a régire meg fákat ültetnek. A platánok gyökerei majd óvón ölelik körül ama elásott emléket, hogy senki se bánthassa soha, az új barázdába pedig új élet kerül. A dolgok rendje ez, de akkor mégis, miért eme keserédes íz itt a számban?
A visszatérés végleg becsuk most egy ajtót, tudtuk. Mind tudatában voltunk, mindannyian akik a történet részei és elválaszthatatlanul kellékei is egyben. Mindent megbántunk amit lehetett már, és mégis elképedő arccal vesszük tudomásul, hogy az előbb még a hátunk mögött hagyott állomáson integető személy, most újra ránk mered, csak a vasúti sínpár másik végén. Ott ahová újrakezdeni mennénk. Hogy létezhet külsőre ekkora hasonlóság két ember között és ha van is, akkor miért kell vele összetalálkoznia a gyanútlan utasnak… Végleg saját kardjába dől az értelem, mégis… végre valami sejtésünk kezd lenni róla: a véletlen csupán illúzió – múlt és jövő között pedig ezen illúziók, álmok jelentik a túlélés zálogát…