Felületi feszültség – elhajlási taszítás

Lehet bennem valami taszító. Valami olyasmi, amely ráébreszti a környezetet: a témát nem itt és most kell megvitatni, veszélyes lehet. És valóban, sosem akkor nyílik szóra a száj, csattan fel a másik fél mikor jogosnak érezhetnénk a szemrehányást. Mindig később, mikor már biztos a távolság, mindig szövegben, hogy rágódhassam rajta, és mindig kétértelmű mondatokkal, melyek semmit nem közölnek, ezt megkoronázandó pedig némelyek SMS-nyi hosszúra vágják a történetet és az érzelmeket. Mintha bármi lehetséges lenne két ember között, hacsak nem szemtől szembe néz és beszél. Az írás az utókornak jegyzetel, de a jelen az embereké és a párbeszédé. Akkor mégis mi lehet az a fekete köd, halálos páraként felettem lebegő fenyegetés, ami halasztásra készteti a megbántottak és megbántók hadát? Tulajdonomban lenne valami végzetes fegyver, ami csak a jelzésemre vár, hogy lenyesse a velem szemben álló fejét?
A napokban Jungról és a kollektív tudattalanról olvastam. Az elméletben kitér a személyiségünk különböző rétegeire is. A Persona és az Árny / az ellentétek. Talán a Personámban van valami – az énben, mely által az emberekhez közeledem és kapcsolódom. Az extrovertált Persona szellemes, nyüzsgő, megértő, gőgös… az Árny a kompenzáció: introvertált és ettől ő csendes, nyugodt, már már búskomor, de mélyen érző és érzékelő és persze éppen ezért rideg.
Az is igaz, hogy a gömböt bármerről meg lehet közelíteni, ugyanolyan marad az elhajlási aránya a térhez viszonyítva – az az mindenhonnan nézve gömbölyű és áthatolhatatlan, ezért alapjellege taszító. De a gömb nem változhat kockává, ezzel saját magát adná fel.