A távolság átok is meg áldás is a maga sajátos módján és átjárás is van a kettő között. Míg távol vagyunk attól amit szeretünk, ennek érzése emészt, mikor pedig végre közel vagyunk hozzá, rá kell döbbennünk, az érzés félúton kihűlt. Mint amikor egy étteremben egy éve mennyei fogással kápráztattak el, most meg, bár az étlap ugyanaz, valami leírhatatlant próbálnak felszolgálni. Nem változott maga az étel, csak időközben volt szerencsénk finomabb fogásokhoz is. Hazautazva is ezt érezni: a bölcső mitől nehezen szakadsz el, most taszító, szűkös és roppant kényelmetlenné vált.
Hajszálpontosan egy éve fordítottam hátat egy országnak, ennek a falunak, a semmiben lebegő mindennapok érzésének. Vannak lépések az ember életében, melyekről már a lendület pillanatában tudjuk: nem esnek a megbántható kategóriába, egyrészt mert gyökeres változást hoznak, másrészt, mert csak előre vihetnek. Elvándorlás / egyre többen. Tény. Hozadéka: világlátás. Ennek a szónak egyértelműen köze van a világosság kifejezéshez. Látni, hogy máshol milyen. Összehasonlítási alap? Igen!
Egyre több általam ismert arcnak már csak a szellemképe, sziluettje maradt a dombok ölelte völgyben, tulajdonosaik kilométerekre távolodtak. Elődeink, szüleink generációja mégis csak torzsalkodik, egymásnak feszül, kígyót-békát kiabál egymásra. Minél többen szállnak vonatra, annál hangosabb a lárma, mint mikor egy árvaház áll lángokban. Marasztalni próbálnak, holott ropogva lángol fejük felett a mestergerenda. Nekünk, az esély, lehetőségek és remény árváiként jogunk van megtagadni az enyészetet. Reggelente a völgyből felszálló, sóhajoktól elnehezült pára hátán nyargalva távolodunk, míg már csak apró pontnak látszunk az ég vérrel festett vásznán.
Hogy a Cseresznyéskert, híres orosz irodalmi mű paródiájával éljek:
-Ha bemegy a városba, hozzon két rúd túrót!
-De én nem jövök vissza!
-Nem jön vissza?
-Ez? Ez nem!
-Akkor, ne hozzon!