Sok fajta létezik ebből is. Oly sokféleképp áztathat, mint a cseppek megszámlálhatatlan elemeinek függönyéből kiérződő érzelmek sokasága. Külsőleg mindig csak a víz. A megtisztító, oltalmat adó, tisztaságot hozó, szennyet elmosó vizek folyamai. Ahogy dobol a párkányon a természet, úgy ver ritmust a szív, lélek és az elme. Nem csak szomorú tud lenni, de az őszi eső valahogy sosem vidám.
Ott van a tavaszi megújító, ezer virág illatát parfümként a jelenbe rántó eső, mely az új kezdet sóhaját hordozza. A nyári forró, kevély, izgalmas, hőséget és lázat lenyomó, párás eső. Vagy a téli, elcsigázó, jeges, szinte hibernáló, hópelyhekkel elkeveredő fagyos eső. És az őszi. Az őszi a legfurább, mert halni készül a táj. Elfedő víz ez, mintha csak rajzórát tartanának az ég istenei és egy óvatlan pillanatban kiloccsanna a palettáról a feloldott víz festék barnás-vöröses enyve, lehullva a világra. Ezek a festékpöttyök aztán egymással szinte versenyt futva vonják be, kérlelhetetlenül hódítják meg a fák koronáját, a bokrok árnyékos zugait, hogy aztán az álmos földre csorogjon.
Rég esett már. Nagyon régen. Most mégis klasszikus ódaként énekelnek a víz kórusai. Csobog most a világ, mint a könnyek, melyek a lélek törött tükrének repedéseiből vándorolnak orcánk vonásaiban, kimosva abból nyár porát. Ősz van.
*És talán nem kellene annyi megzenésített Radnóti verset hallgatni. József Attilát pedig pláne nem ildomos ilyenkor elővenni. Nem éri meg. Mégis… a magány nosztalgiája oly keserédes, csípős, a nyelvünk hegyén.