Emlékkönyv – visszatekintő egy régi szokásra

Általános iskolás koromban (1993-2001), majd középiskolában (2001-2005) is még nagy divat volt, felénk az emlékkönyvek birtoklása és osztogatása. Tudjátok, ezek azok az ún. időkapszulák, amelyekbe bugyuta kis verseket írogatnak egymásnak az osztálytársak és a barátok (opcionálisan még a rokon szinten mozgó egyének is: tesók, uncsitesók, nagynénikkel és nagybácsikkal karöltve + osztályfőnökök és tanárok), mellé pedig rajzolnak is valamit. Valamilyen szinten korabeli Facebook kövületek ezek, egyének profiljai amire rá”lájkolnak” az ismerősök és megjegyzés formájában nyomot hagynak benne. Azt nem tudom, hogy ma még „divatnak” számít-e, vagy, hogy földrajzi vetületei vannak-e (pl. más országokban is működött-e a kis szíves kulccsal ellátott Barbie-s naplók mellett), vagy hogy időbélileg, milyen evolúciót futott be – bár már csak apám és az én emlékkönyveim között is hatalmas generációs szakadékok tátonganak az irodalmi igényességre való tekintettel, vagy a versek, idézetek és jókívánságok mellé karcolt grafikai design elemekre apellálva. Pl. az enyémben a kisszínes és grafit dominál, sőt flamaszterrel (ez a hivatalos diákneve felénk az alkoholos filcnek) is nekiestek művészi kreativitásuk érvényre juttatásra páran – nem mintha nagyon bánnám. Ellentétben a 30-35 évvel ezelőtti bőrkötéses könyvecskében apám korosztálya inkább a végletekig menő részletességű (lélegzetelállítóan szép) tusrajzokat részesítették előnyben, persze itt is végletekről beszélünk, mert akad azért benne pár ollóval körbevágott, vélhetően szappanos dobozok virág illusztrációja is, beragasztva.

Előbányászva mindkét „palackpostát” álljon itt a leggyakoribb vagy éppen legszebb versek és grafikák gyűjteménye, évszámokkal és szkennelt képekkel színesítve:

Ebből a versből minimum egy, minden emlékkönyvben előfordul:

„Evezz, evezz az élet tengerén,
de, ki ne köss a bánat szigetén.
Legyen erőd tovább evezni,
és a boldogság szigetén kikötni! „
(1995-Árpád emlékkönyve)

Ady mindig is közkedvelt volt a fiatalság körében:

„Bár zord a harc,megéri a világ.
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes küzdő, szabad-lelkű diák.”
(1995-Árpád emlékkönyve)

Egy történelem tanárnőtől nem is várna mást az ember:

„A történelem bölcselet,
mely példákkal tanít!”
(1995-Árpád emlékkönyve)

Mindig elgondolkodtat, hogy a század közepén még mennyire megbecsülték a gyerekek a szülőket:

„Egy adósság van a földön,
melyet pénzzel kifizetni nem lehet,
mellyel te is tartozol:
a szülői szeretet.”
(1966-Apám emlékkönyve)

A nagy görögök közül is páran mindig tiszteletüket teszik a fehér lapokon:

„Mindennap megszűnik valami,
amiért az ember szomorkodik,
és mindennap születik valami,
amiért érdemes élni és küzdeni.” Herakleitos
(2001-Árpád emlékkönyve)

Örökzöld:

„Ki kevésre vágyott, s elérte azt,
a nagy álmú koldusnál sosem lesz gazdagabb.” Bartis Ferenc: Álmok
(2000-Árpád emlékkönyve)

Hmmm, milyen jó is nosztalgiázni. Sok pillanatot sodor vissza az emlékezés, amikor ezeket a sorokat olvasom, kezemben tartva ezt a mások által talán giccsnek vélt könyvecskéket. Érdekes az ember: nyomokat hagy, ahol csak tud, mintha ezzel próbálná igazolni saját létezését, persze azzal nem számol, hogy a legfontosabbak az érzelmi beégések, amelyeket másoknak okozunk, vagy bennünk hagynak. A tárgyak és fotók csak segítség a felidézésükhöz, mégis nélkülözhetetlen eszközök.

Akinek ugyanígy van ilyen emlékkönyve, melegen ajánlom, néha néha vegye elő és merjen elmerülni az emlékekben, fiatalkori vágyaiban, hiszen ez mind a múltunk része, ezen nosztalgikus erők eredőjének eredménye jelenlegi énünk, bizonyos módon pedig utat mutatnak a jövő felé is.