Emberségünk tükrei

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Oly nagyon ügyelünk, hogy jól lépjünk minden körülmények között, hogy meggondolatlanság vádja ne érhessen. Aztán ha mégis hibázunk gyorsan ideológiát gyártunk hozzá: azért mert. Az ember nem vállalhatja a mai világban már, hogy gyarlóságból követ el valamit. A beismerés, a kudarc vállalása nem módi a modern világban. Egyéniség kultuszunk szálaiba gabalyodva, vergődve csapdájában is váltig állítjuk: bármi megbocsátható. Érvelni igazán csak az a bűnös tud akit a vádlottak padjára állítanak, de akkor aztán megesküdik mindenre ami szent. És él is benne némi kicsinyes remény: talán a bírák vakok, esetleg a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is felmentik majd, mert oly jó okai vannak. Aztán hazudik, ferdít, enyhíteni próbál. Mindhiába. 

A legérdekesebbek mindig azok az esetek, mikor lehetőségünk lett volna elkerülni a hitelvesztést, mikor még egy őszinte megnyilvánulással ha nem is semmissé tenni, de legalább tompítani próbáljuk a kés tényét, mellyel egymást vagdossuk végeláthatatlanul. Sok ilyen történetet ismerek jómagam is. Mindig túl sok hitelt adtam a szavaknak és úgy gondoltam: ha már elvesztek a dolgok, legalább az őszinteségünk megtart valamennyit ép önmagunkból és a tisztesség szentségének fényében lehetünk igazán bátrak, hogy szembenézzünk egymással. A másik fél, vagyis felek – hisz van belőlük elég – sajnos sosem éreztek így és oly bagatell módon ásták el önmaguk. Szinte mondatról mondatra, közlésről közlésre kerültek egyre mélyebbre, mikor aztán már a sok foszlányból összeállt valami, aminek talán köze is lehet a igazsághoz….
Hogy miért is hazudunk magunknak, egymásnak talán arra is vezethető vissza, hogy nem igazán figyelünk már a világ szellemi részére. Az anyag foglyai vagyunk, a szertartásoké, a divaté, a kisstílűségé és a hiteltelenségé. A nagyon személyes, odafordulós párbeszédek is pillanatok alatt elmorzsolódnak és jelentőségüket vesztik, ha valaki közbekiált és a másik fél, már oly könnyedén pattan fel, mintha mi sem történt volna, mintha itt nem lelkek készültek volna megnyílni. Megérni az ilyen állszemélyeskedést megerősítette ama aggodalmamat, hogy sokan azért igyekeznek válogatott eszközökkel: itallal, droggal, partikkal, anyagi dolgokkal leplezni az lelkük ürességét, hogy az napvilágra ne kerülhessen soha. Félnek és rettegnek. Mégis talán így vállnak igazán önzővé. És végül nem tisztelnek maguk körül már semmit és senkit: egójuk önmagukat helyezi előtérbe. Saját lényük bűvöletében, mint az ifjú Nárcisz a tó tükrében. Betegség – mely fertőzőbb, mint a pestis. Kimerítő folyamatosan harcolni ellene, hisz csak egy kicsit hagyom el magam és máris a kirakatokban kezdem nézegetni ideiglenes alakom, álmodozok ruhákról, pénzről, hírnévről, hogy mások tisztelnek és becsülnek, csak mert két kezem és két lábam van, hogy ne érdekelje őket a belső részem, mely hibái késsel nem szabhatók át, mely ráncait nem simítja ki botox, mely kékes ereinek sziluettjét átengedő bőröm fehérségét szolárium nem barníthatja. Az igazi énünk, a húsunk alatt nem swarowski kristályokkal, aranyláncokkal ékesíti magát, hanem sebekkel és égésnyomokkal mutatja meg a valódi élet igazi csodáját: a sebesülés és gyógyulás, a halál és élet körforgását és mindazt ami ez mögött van: a tanulás, okulás, bölcsebbé válás kalapáccsal széttörhetetlen, tűzzel beolvaszthatatlan értékeit….

Ez is érdekes lehet