Eltávolodások / Tanyára a válságok elől

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Párhuzamok. Végtére is a falum pont olyan, mint a most éppen összedőlni készülő globalizált világ. A média és pánik pocsolyájában játszó hatalmak éppen összeszarni készülik magukat. A párhuzam?  A falusi pletyka és a picsogó média ugyanazon a törzsfejlődési szinten állnak. Az egyik szaftos történeteket ígér, a másik gazdasági világválságot (már megint). A következmény a közember számára ugyanaz: nem akarok részese lenni, nem akarom sem látni, sem hallani. Mindenki szereti – de tudják, hogy valóság alapja nem igazán van és csak szenvedni lehet tőle. Mégis létező fogalmak.Ki ne játszadozott volna el már a gondolattal, pláne ilyen ínséges időkben, hogy eltávolodjon a világ sercegő háttérzajával beoltott hétköznapoktól.De nem csak, úgy hogy megtagadja a 21. század vívmányait, mint a mobil és a net, esetleg a TV. Nem csak félig. Hanem teljesen izolálja magát ebből a valóságból, ebből az idősíkból…

A közelgő világvége – mert csak így hivatkoznak rá – armageddoni vajúdását meg sem érzenénk, ha mondjuk kiköltöznénk egy tanyára az isten háta mögé. Arra az önfenntartó félére, ahol napkollektorok melegítik a vizet, szélerőmű termel egy kis elektromosságot, hogy esténként legalább a led izzók fényénél lehessen olvasni a kétszáz évre bekészített mennyiségű könyvek színes-szagos halmában kuporogva. Vagy esetleg egy Olympia írógépen le tudja pötyögni az aznapi papírra vetni valót.
El is képzeltem, ahogy hajnalban felkelek salátát kapálni. Csend honol a tájon. Nincs autó, vinnyogó vekker, csipogó telefon, zúgó mikró, tülkölő tömegközlekedés. Háttérzeneként esetleg csak feketerigó dalolász az égig nyúló platánok ölelésében. Nincs idő. Nincs kapkodás és sietés. Semmi stressz, csak a kék ég, a kapa, én, meg a salátáim. A reggeli testmozgáshoz nem kell futópad sem… A pumpáskútból húzok vizet és töltöm fel a bojlert, locsolom a növényeket. Nem zargat a postás villanyszámlával, nem kapok viagrás spam üzeneteket, nem lájkol senki a Facebook-on. Semmi más nincs, csak a kerti asztal, az írógéppel, hideg bodzaszörppel és a gondolatokkal. Van idő az eget bámulni, mielőtt a tyúkok alól összeszedném a tojást…
És a telek…. a hideg, süvítő északi szél karmolássza a jégvirágos ablakokat, míg tüzet gyújtok a kandallóban és spájzban hasítok egy karéj füstölt szalonnát a kenyér mellé. Könyvet olvasok és írok. Karácsony közeleg. Fenyőgally, dióval és almával. Nem marcipános E200-ás tartósított szaloncukorral – aminek a csomagolásával sem lehet semmit kezdeni. Újévkor nincs Dáridó Lajcsival, csak a csikorgó hidegben, a fagyott havon visszatükröződő csillagfény – a jégkristályok úgy szórják szikráikat, mint a legdrágább Swarovski gyémántok….

Mindez idő alatt mégis kit érdekel ha Britney Spearsnek elapad a teje, Afganisztánba bohócnak öltözött katonák mennek békét fenntartani, Soros György pedig gazdasági világválságot kiált…
Persze lehet nem lennék egyedül a tanyámon… Vinném magammal a város zajától megcsömörlött Tigrist, esetleg Zafírszemet – ha sikerülne jobb belátásra bírni, meg az Olasz Hölgyet is, tűsarkastól, mindenestől. Túrák a dűlőutakon, szüret ősszel a gyümölcsösben és a ránk boruló, nem is létező idő. Csak évszakok és a hétköznapok egyszerű varázslatai… Közben Kishegyes metropolisszá nő, New York romba dől. De az én kis tanyám ugyanolyan, mint tíz éve. Éppen csak kicsit kell tapasztani majd a falakat, ha jön a jó idő, éppen csak kicsit kell a napelemeket lemosni. Éppen csak kicsit kell rövidebbre vágni az őszülő hajam…

Ez is érdekes lehet