Elboruló elménk hanyag játéka

Elcsendesednek a napok. Táplálkozás van. Szellemi töltekezés. A nyár az utolsókat rúgja, ledöfött vadállatként küzd, éles hegyű napsugárdárdákat hajítva arcunk hóka bőrére, megcsípve, érlelve a tekintetek vásznait. Megsárgult pergamenköteteken ólomrágta betűhad között leledzik soha nem múló értelme a szónak. Íze fanyar, üdítő, lélekemelő. Soronként növekszik a tudat kertjében ültetett cserje, gyom nem nyomja el a szív alakú levelekkel magát takaró fás kérgét. Maradnak az ősi oszlopok moháiba vésődő aranyszálak kusza gombolyagjaiban rejlő hajnali párák. Gyémántszín pókhálókba ragadó legyek ostoba evickélésének moraja zúdul a távoli kukoricás szárazon csörgő rozsdaszín táncába. Partján iszapos illúziókat lényegít át a fertőzött folyó vize, kimosva magából döglődő lényeinek mérgező leheletét. Lilás egek aljában vaspariba halad kötött útján zakatoló mének erejével, mindig elkésve a szélességi fokok nem is létező tengerében hullámokat vetve. Valahogy ősz lett. Valahogy elborult ősz hatol belénk. Elvont őrület jön ismét, tompán csillanva szemünk íriszén festve ezer liternyi túloldott olajos lakkot mi nem takar már eléggé. Nem lényegít át, mégis zománcot képez az embereket egymáshoz láncoló kötelek kendersodronyának spiráljaiban.
Sorok. Emberekből, betűkből, vetésből, számokból. Érzésekből.