Megcsinálom, nem gond! Tényleg! Menj csak nyugodtan! – csukódik a kapu anyám mögött. Dolgozni, megint, szinte munkából munkába. Két hóka csirke kuporog összekötött lábakkal a vödörben. Nézek rájuk. Végül is anatómiából jeles voltam és nem egyszer láttam már falusi csirkevágást, sőt kisgyerekkoromban nem volt ritka a téli tradicionális disznóölés sem. Csak azt felejtem el, negatív indulatokkal telve nem jó semminek sem nekifogni. De az idő nem kedvez a megnyugvásra. Már alkonyodik.
A víz felforr. Hatalmas lábassal lavírozok a veranda hátuljánál lévő asztalhoz. Csirkék szemében balsejtelem. Annyi együttérzés még szorult belém, hogy nem a másik szeme láttára végzem ki a az elsőt. Az álltok is bizonyosan érzik a halált. A szárnyakra rálépve, fejét erősen meghúzva kezdem nyiszálni a nyakat. Semmi. A kés életlen. Jobban rányomom és szélesebb mozdulatokkal igyekszem átvágni a torkát – már már csellóművészeket megszégyenítő virtuozitással. Attól tartok, hogy előbb gyullad fel szerencsétlen a súrlódástól, minthogy megkezdje a húsát a fémdarab. Bordó vér buggyan. Rikoltás és rángatózás. Megkönnyebbülök – végre! Jön a másik. Látva a még meg-megrángó testet és a vért a szürke betonon, kapálózni kezd. Az indulat vezeti kezem. Legyen vége, gyorsan és határozottan! Ne szenvedjen! Ha eljött ez a perc, ne nyújtsuk feleslegesen! Forrázás – a toll büdös, de feladatot el kell végezni. Szaggatom fehér, esküvői ruhájának ázott fodrait.
– Ebből sem eszik! – gondolom közben. Pedig végette vállaltam ezt a felhajtást is. Hogy aztán büszkén, mutassak a vasárnapi ebéd gőzölgő kondérja felé – Lám én voltam az a faszagyerek aki levágta amit most eszel!
Felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok a kellemes hétvége ígéretére, melynek nem is létező lehetősége már ma, pénteken megsavanyodott. Gyilkolok érte. Persze ez erős túlzás és elröhögöm magam. Kissé megfeledkeztem magamról – körbetekintek, nem látott-e szomszéd a kertből. Egyébként sem vagyok túl bizalomgerjesztő jelenség az állandóan semmibe révedő tekintettel, de így hangosan nevetve egy döglött állat teteme fölött várható mikor áll meg az elmegyógyintézet kocsija az utcán.
Lemeztelenített test, ami büdös. Bár ne lenne szaga! De van. Nem baj. Jöhet a másik. A víz már kihűlt. A toll nehezen válik le. Az agresszió feltorlódik a neuronokban. A bőr több helyen is kiszakad, felfedve az alatta húzódó rózsaszínű húskötegeket. B-kategóriás horrorfilmben látni ilyet. Az előző csirkénél félig beáll a hullamerevség. Igyekeznék, de nem haladok. Hogy is csinálták régen, ha tokos maradt ez a dög? Pörkölték! – jut eszembe és rohanok be házba papír után nézni. Csak a “Tanuljunk Java-Script programozást 24 óra alatt” jegyzetem van kéznél. Sebaj, sosem olvastam! Tábortűz, égett hússzag. Semmi eredmény. Kétségbeesés vesz erőt rajtam. Nem baj!
Kést élesítek és nekifogok az állatok trancsírozásához, közben egészségtelen gondolatok járnak a fejemben. Megvilágosodok az előtüremkedő belek látványától. Ha olyat vállalsz amit nem tudsz teljesíteni, nagyobb a kár, mint a haszon. De legalább megpróbálom! – vigasztalom magam, míg a kerti metszőolló után nyúlok. Átvágom a bordákat – a hang iszonytató. Szétnyitom, úgy ahogy anyámtól láttam. Bőnyegek, bőr, zsírszövet, kötőszövet, belek. Leírhatatlan összevisszaságban. Az egyik szárny levágva, a másik még mindig ott lifeg a megcsonkított torzón. Vadállat vagyok valóban! Ösztönlény! De még mielőtt túl messze jutnék a felismerésben a lábam szárán kapaszkodik fel Franszoá, a macskánk. Aztán gyorsan el is enged és iszkol. Lehetett valami meggyőző eszelős tekintetemben és a rosszat ígérő pillantásban, miközben kezemben megálló késsel rámeredtem.
A folyatás hasonlóan elborult elmeállapotban zajlik. A nap már lebukott a látóhatáron. Türelmetlen vagyok és vagdalódzok. Közben drámapedagógiai elemekkel átszőtt gesztusokkal vitatkozok magammal. Még sem kellet volna! Nem kellett volna lecsapni a telefont! De hát normális vagyok én? Azért nekem is van önérzetem, meg lelkem meg szívem és egyéb szerveim, amik ennek a buta madárnak is. Nem tűröm, hogy bárki szögről akasszon le, mikor csak kedve támad. Az én univerzumomban csak döntés és ígéret létezik. Kétkedés, téblábolás, bizonytalanság nincs és nem is lehet. Ha valamire megtanított a sors, hát az az hogy dönteni kell és záros határidőn belül, amelynek lefutása kimerül a pillanat ezredrésze alatt. Nincs idő. Már nem vagyunk gyerekek. Minden holnappal egyre rövidebb a kiszabott létezés. Ebbe tényleg nem fér bele a “majd meglátom”, a “talán” és a “lehet”. Már tizenegy éve megtanultam: ott és akkor kell dönteni, amikor annak helye és ideje van. Nekem nem adatott meg onnantól kezdve soha, de soha a halasztás ajándéka, mit mások oly szívesen kihasználnak, ha csak lehetőségük adódik.
Számomra ez is elveszett már a múlt forrázott csirketest szagú mocsaraiban. A halál mindenkor ott liheg a nyakamban és csak arra vár, hogy megálljak gondolkodni: merre tovább.
Húsdarabok loccsannak a hideg vízbe.
– Na, ezzel is megvagyok! – sóhajtok. Persze mi haszna mindennek, ha nincs vacsoravendég? Hasztalan törekedtem és haszontalan vagyok.
Egy anya mindig tudja mit kell mondania, ez tény. Egész jó lett! – miközben átnézi a mészárlás bizonyítékait. Bár ettől még ugyanolyan kétkedőn teszem majd oda főni a paprikást holnap…