Milyen tanácsot adnál serdülőkori énednek?
napi téma
A pubertás kor mindenki számára nehéz időszak. Ha ebbe belezavar egyik szülő halála, a szegénység, az identitás bizonytalanság és az lakott ország jövőjével kapcsolatos kilátástalanság, az azért egy elég jó recept egy mentális krízishez. Kezeletlenül pedig kényszerességet vagy betegséget is szülhet. A hátizsákom pedig tele volt minddel és ez kihatott a személyiségemre is. Az, hogy mások miért nem küzdenek ezekkel a problémákkal, és nekem meg miért kell, borzasztóan dühített. Még a törés előtt az anyagi javak miatti irigység jellemzett, a törés után már mások adottságai, képességei és készségei, tudása volt az irigységem tárgya. Szabályosan mételyezett, hogy valaki, hogy lehet ennyire okos, és hogyan képes megérteni bármely tantárgyat, vagy a másik, hogy lehet ennyire ügyes a labdajátékokban? Én bármibe is fogtam bele, legfeljebb egy közepes eredményt tudtam felmutatni. Kitartás vagy gyakorlás híján pedig dühített a középszerűségem. Fejben nem tudtam összekapcsolni az utat és a célt. Egész pontosan azt, hogy utazás lépésekből áll, nem ugrásokból és végképp nem teleportálásból.
Csak később – szerintem jóval később, mint kellett vagy illet volna – jöttem rá, hogy miként működik a képességek fejlesztése és a tudás gyarapítása. Első munkahelyemen, egy civil szervezetben – rögtön a középiskola után – dolgoztam éppen, nevetséges bérért, amolyan gyakornok szerepben, napi négy órát. Közben irigykedtem. Hol erre, hol arra, de leginkább egyik főnökasszonyomra, aki vakon gépelt. Én, mint a csapat informatikusa, csak mutatóujjal tudtam pötyögni, ő, meg aki meg szövegszerkesztőn és táblázatkezelőn kívül nem sokat értett a számítógépekhez, varázslatos gyorsasággal és pontossággal volt képes, mind a tíz ujját használva gépelni, miközben a cigarettáját mindig a F1-F12 billentyűk között nyugtatta, lévén számára feleslegesek, de kellően közel vannak, hogy két legépelt mondat között felkaphassa a koporsószeget és nagyot szippanthasson belőle. Néhol látszott is, hogy megolvadt a billentyűzet széle, mikor megfeledkezett magáról. Igen, más idők jártak, a lényeg, hogy volt kenyerünk, bagónk, meg ki tudtuk fizetni a villanyszámlát, miközben pályázatokkal bíbelődtünk, hogy közösséget építhessünk az Isten háta mögött.
Az irigységem felháborodássá terebélyesedett: nem igaz, hogy még erre sem vagyok képes! Megoldást akartam, tudást akartam. Az Origo szoftverbázisában (béke poraira) akadtam rá végül a megoldásra: egy gépírást oktató programra, amelynek neve a „Sikító Titkárnő” volt. Elmagyarázta, hogyan kell a kezeimet és az ujjaimat pozícionálnom, mire kell figyelnem, majd egyszerű leckékkel kezdett oktatni, hogy megszokjam a betűk helyét és a gépelés ritmusát. Eltökéltem magam, hogy naponta gyakorlok, mindegy mi van, hisz tulajdonképpen a napon egy jelentős részét úgyis gép előtt töltöm. Pár hónappal később elértem a célom.
Közben jöttem rá, hogy a kitartásom az irigységem táplálta, ami később kitartást adott és végül motivációvá lényegült át. Segített kijelölni a szintet ahová igyekeztem és üzemagyagot is biztosított közben.
Ez a tudás az esetemben kulcsfontosságú volt és ha lenne rá lehetőség, akkor az irritáló, középszerű, irigykedő fiatalkori énemnek azt tanácsolnám:
Az irigységed egy erőforrás, amit ki tudsz aknázni, amire tudsz alapozni. Tulajdonképpen neked az irigységed a legjobb motivációd!