Ó, hogy vártam már, hogy jöjjön. Napos délután volt, az idei nyár langymelegéhez képest szokatlan forrósággal vonva be a pillanatot, ahogy egy világos, felénk otthonkának csúfolt ruhaneműben közeledett a kapunkból. Szikrázóan fehér, üdítő mosoly és az enyhe samponillat érződött a hajában miközben megöleltem.
Míg itt lakott két percnyire, kicsit soknak is éreztem a jelenlétét, ahogy a hét bármely napján, ha nem jelentkeztem huzamosabb ideig és lepattintottam a hétvégi programokat, megjelent és kávét követelt. Tudni akarta mi van. Mi van velem. És miért vonok szöges dróttal ellátott kordont magam köré. Mindig jól helyrerakott, még ha meg is sértettem vagy el is löktem magamtól. Aztán lassan körvonalazódott kapcsolatunk hogyanja és ha a munkanapok lüktetésében nem is volt érkezésünk, azért a vasárnap délelőttök főzéssel telő meditáció közben mindig meglátogatott egy kávéra, cigire. És persze beszélgetésre. Néha nem is érdekelt amit mondott, csak a tudat volt megnyugtató: itt van.
Az évek, mint a lassan hömpölygő méz tovafolyt és már nem itt él. Ritkán, csak igen ritkán jön haza. Akkor is száz felé rohan. Mindenkit bele kell zsúfolni a pár napba míg itthon tartózkodik, mert már ketyeg is az óra és indul a vonat vissza. Valahogy jobban csinálja, mint én – ötlik fel bennem, amikor méltán megvetett félmegoldásaimra gondolok.
Ül kitartóan a zöld puffon, melytől én viszolygok, mert mindig megfájdul a hátam – támasz nélkül már ezen egyszerű dolog sem megy rendesen. Mesél és mesél, én meg iszom a szavait, ahogy boldogan ecseteli kirándulásukat Prágába. Aztán fordulat. Persze számítottam rá, de nem is igazán tudok mit mondani, mikor azt kérdezi: és te hogy vagy, hogy mennek a dolgaid. Jól, jól… öklendezem fel a szavakat, de Ő kivár. Tudja, hogy ez csak nyitány, semmi köze a továbbiakhoz. Mikor minden díszlet és szereplő a helyére kerül, jöhet a darab. A nézőtér első sorában ül, zöld puffon és hallgatja. Aztán mint derült égből villámcsapás példabeszédet intéz hozzám, mint amikor a rendező beszól a próbán: Állj! Állj! Nincs ez így jól!
Valóban nem volt jó mit látott. Mit az elé terített kártyalapok mutattak. Szakavatott vajákosasszony tekintetével szugerál. – Nem rosszból és örülök mindennek ami veled van, de nem gondolod, hogy nem éri meg? Hogy érzelmileg újra elkezd destabilizálni? Figyelj, annyi időbe tellett míg felépítetted magad, kockára teszed bármiért és bárkiért? Nem engedheted meg , hogy megváltoztasson, mert nem is ez kellene, hogy legyen a lényege. Azért akarja, mert önző, mert szüksége van rá és ha téged is belerángat, akkor bűntudat nélkül csinálhatja, mert midőn belerántott már nincs ki előtt szégyellni! Neked most, hogy végre ép vagy, nem hiányzik ez. Mennyi évet vesztegettél el, hogy meggyógyulj és határozottabb legyél, hogy végre te legyél. És nem kértél segítséget senkitől, soha. Pedig mi úgy próbálkoztunk, de nem engedted, mert magad akartad megcsinálni. És végül megcsináltad! Megéri?
Talán ezért is szerettem ennyire Acélt, mert a nevéhez hűen, mindig kegyetlenül utánam tudott kapni acélból edzett lélek kezével, utánam nyúlva: régen a mocsokba és szennybe, bele a fájdalomba, most pedig a rózsaszín habba. Megfogva grabancomat és kiemelve egy pillanatra a tökéletes önámításból csak ennyit intézett hozzám: Láss! Beleborzongok az intésbe! A bőröm pórusain keresztül hatol belém a dialógus rá eső része és magamra ismerek a szeme tükrében, ahogy a Fekete Hídon állva ugyanezeket mondom el Zafírszemnek. A hegyi beszédbe is beillő monológ végén ugyanezzel a kérdéssel: megéri?
Ahogy távozik már csörög is a mobilja, keresik, hol van. Aztán felszalad az utca túloldalán álló partba vájt lépcsőkön én meg nézek utána. Megint helyrerakott, de választ nem hagyott maga mögött, csak egy kérdést: ez így, megéri?