Amikor nagyon magam alatt vagyok, mindig van egy bizonyos szerző, egy különleges írónő, akinek műveihez vissza tudok térni. Minden sorából, minden bekezdéséből meríthetek új erőt, reményt, vigaszt. Legfőképp megnyugvást, attól az egyszerű emberi bölcsességtől, amit Szabó Magda művei mindvégig képviseltek. Tartozom a “kutyás Szabónak”. Nem is kevéssel – írok is majd róla, és megemlékezem személyéről, amint időm engedi.
Addig is egy részlet a Für Elisé-ből… ezekről az érzelmileg instabil pillanatokról. Néha nagyon maga alatt van az ember, mert nem hiszi el saját valóságát… Amikor az eső is szimbólumok füzéreként lóg alá a nyári ég szürkeségéről – mintha kicsit ősz lenne már. Előrevetítve a magányosság érzetét. Amit nem akarunk újratapasztalni, mert már oly sokszor volt részünk benne…
“Ez még csak egy előhalál – […] – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.
A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet.
Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagad? […] Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. […].”