Tegnap volt az államalapítás ünnepe. Csak most vettem észre, hogy a belváros lakóházainak homlokzatán vannak zászlótartók, amelyekbe a házmesterek rendere nemzeti színű lobogókat helyeztek. Az ünnep furcsán kicsavarta a megszokott nyüzsgés kezéből a gyilkos monotóniát. Nem is tudva mit kezdjenek vele az emberek is ugyanilyen furcsán, már-már tanácstalanul adtak maguknak még egy nap hétvégét. Errefele hosszú hétvégéknek nevezik az egybefolyó ünnepek és weekendek eme kombinációját.
Jómagam nem tettem ki a lábam a lakásból sem. A fennálló permanens pénzhiány mellett még olyan praktikus okai is voltak, mint a lustaság, illetve a mesterséges csend iránti igény. Ugyanakkor történt valami hasonlóan magasztos, mint az állam alapkövének letételére történő megemlékezés. Saját kis birodalmam megalkotásának első lépése is megtörtént, igaz ez mások szemében általában bárgyúságnak tűnhet, de a szobám átrendezése, funkcionalitásának bővítése, a megszokott ‘”minden kézre esik” enteriőr kialakítása fontos mérföldkő az alkotó életében, mert addig míg a szobát nem érzékeli másnak, mint szobának, képtelen írni. Kétségtelenül kell egy origó, egy gravitációs középpont, ahová meg lehet térni a színes-szagos élet zűrzavarából és visszavonultan mélázni egy-egy nap eseményén.
Míg el nem jöttem otthonról, azt gondoltam bárhol írhat az ember, a betűk csak betűk, de a valóság más tónusú képet fest ezen tévképzet vásznára is. Jóleső öröm tölt el, ha az étkező könyvespolcára tekintek, ahová többek között sikerült a magammal hozott, vagy már itt vásárolt könyveimet katonás sorba rakni. A színes könygerincek tarka, mégis egyszerű rendje mederbe tudja sodorni a szétbomló gondolatokat. Főleg azokat, melyek a nyár végeztével tódulnak az agysejtek közé. Igen, errefele úgy tartják, hogy Augusztus huszadika után vége a nyárnak. Otthon a Szeptember elseje jelölte ki eme mezsgyéket, melyek a fűszerillatú forróságok idejét zárták le. Furcsa nyár volt, annyi bizonyos – sok küzdelemmel és sok tanulsággal – van mit okulni belőle.