Árvizeink / egy tavasz peremén

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Jó ideje már csak tetetett közönnyel veszi tudomásul az ember: tél van, meg hó és farkasordító hideg. Távol az egyperces tavasz képe hetekkel ezelőttről, már az hittük a hóvirágok láttán a kert keskeny sávján – talán rügyfakadás várható, újra jönnek az esti séták enyhére szabályozott valósággal. Mégis kiszakadt Holle-anyó dunyhája és minden ami az elmúlt évek folyamán vissza lett tartva a nyakunkba szakadt. Görcsös alakok keringőznek a házak előtt partnereikkel, az élénken sárga vagy piros hólapátokkal.

Múltidéző a letűnt gyerekkorból, akkor láttam utoljára ilyen gyakorisággal hókotrókat az utcákon. Minden bájukat hordozták az akkori telek. A szomszéd fiú háza előtti téren hatalmas hóvárat építettünk – minden évben – de akkor  végre sikerült teljes pompájában a tető alá hozni a jégpalotát… valóban fedett hógolyó raktárral, csatákra készülve. Emlékszem még a könnyes arcunkra, mikor olvadásnak indult a közös mű. De fogadalom suhogott a tavasz peremén – egy másik télen újra. Aztán többet nem lett akkora havunk, vagy olyan kitartó telünk. Most mégis inkább mosollyal az arcomon guggolok a veranda végében és tisztogatom az ereszből lecsorgó olvadékhó útját / árvíz lesz és megroggyantja házunk tartópilléreit, ha minden a tetőről lezúduló víz a tövébe folyik. Nincs már hideg, sőt a déli nap fényének szikráin nosztalgikus melegség bágyaszt. Titkolt örömökkel, egyszerű derűvel telt és gondolkodás nélküli minden perc – ebben rejlik talán az igaz élet varázsa, mikor csupán a víz útját segítjük, habár tudjuk : a víz útjába úgysem állhat semmi, mert kivájja saját irányát, mint a nagy folyók a kanyonokban, mégis megérteti velünk a saját életünket is: akkor jó ha áradó és változó, ha elmos minden kétséget a vágy, az akarat, ha megkerüli a gátakat, vagy átcsap rajtuk, egy a lényeg: halad és gyakran e sodrás mossa ki majd a sáros partokból a ragyogó aranyrögök csillámait, miközben az ereszről kövér cseppekben hull alá a jégkristályok lényegét vesztett anyaga, valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató dallamot komponálva. Tavasz jön, visszavonhatatlan tavasz. A fagyott vízvezetékek csöveinek láthatatlan léte megmutatja a vakolat alatt, merre folyik a mindennapi vizünk is és lázadva tör át a festésen. Hatalmas vízeséseket idéz a lépcsőház falaiból alázuhogó áradat, ugyanúgy, mint a szomszéd kamrájában felrobbanó paradicsom befőttek és barack kompótok. A nyár ki akar szabadulni a szalicil sav őrző átka alól, nem kell már ide bástya ami őrt áll a türkiz ég, a sárgán billegő búzatáblák és a rekkenő forróságokban ölelkező illatos szellő emléke mellé. Örök vizek őrzik ezek emlékét is, mik nem tűrnek fagyot, sem halált, sem elmúlást. Természetes állapotuk ily áradó, ily árvizet hozó, mely ugyan bosszúságot okoz, ugyanakkor halovány mosoly is végigfut a háziak arcán, miközben a feltörlővel bajlódnak a félhomályban – csak vége lett a télnek.

Ez is érdekes lehet