Árcédula a szíveken …

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Elutasítva, majd elutasítólag fellépve, gorombán vagy gyengéden, szorítva és eleresztve. Karma és döntés, aranyfonál vagy rablánc. Nézőpont kérdése. Egyeseknek szabadságot hoz, hidakat emel rég elfelejtett földrészek fele, míg másoknak a lehetőségek halálát jelenti. Melyre kéne hallgatni, mely a bizonyos mindezen víziók közül?

Nincs varázslat, hacsak nem fizetsz érte. Mindig, mindenért fizetni kell, ezt tanulod meg legelőször, mikor már nem fogják a kezed, nehogy hasra ess. Megtanulod még azt is, nincs örök boldogság és nincs örök fájdalom sem, sőt gyakran nincs állandó pont sem az életben. Örökös változás. Megismersz valakit, megszereted, ragaszkodsz hozzá, majd elveszíted vagy eltaszítod, aztán újra és újra. Amikor pedig már túl sokadszorra történik meg, eleged lesz. Rájöttél, hogy megöregedtél. Nem testi értelemben, csupán lelkileg. Ráncossá, májfoltossá válik a szív és képtelen többé igazán dobbanni. Éppen hogy csak életben tart. Villámcsapással jön újra megint az a fárasztó tánc, mely nélkül nem lehet életben maradni. A törekedés tánca valami jobbra, valami nemesebbre. Ilyenkor igyekszel minden régi hibát sztornózni, minden baklövésed mélyen eltemetni és erőszakolod magad: újra ne kövesd el őket. Ezúttal másképp lesz. Sikerül is: ideig-óráig. Ismét kiégsz, csak egyre gyorsabban. A hibás lépések nélkül a tánc is gyorsabban véget ér. Meghajlás és jöhet a következő.
Az árral van a probléma. Félsz túl sokat adni magadból. Már megtetted egyszer vagy kétszer, még ott az első nagy lázálmok idején. Mindent odaígértél, aztán visszavetted, mikor kiderült nem kell, nem ez kell, igazság szerint nem is kell semmi, csak egy test, darab hús, lélek meg problémák nélkül. Az aktus után kéred az eget, hogy ne beszéljen a másik, csak révedjen egy pontra és maradjon kussban, vagy aludjon. Ne, ne érjen hozzád, ne húzódjon oda, ne csókoljon a nyakadba, ne harapdálja a fülcimpádat, ne simogassa a karod. Elég legyen! De mikor az ágy túlsó felén összekuporodva magadra húzod a hideg takarót és álomra hajtod a fejed , mégis megmozdul valami… Visszafordulsz és azt látod üres a másik fekhely. Évekkel ezelőtt volt vagy talán évezredekkel ezelőtt. És rádöbbensz, most nem egy gyors menet hiányzik igazán, hanem a szuszogás, a megreccsenő rugók bizonyossága: valaki fekszik ott. Az egyszerű varázslatokra gondolsz ilyenkor: igen a nyakba csókolásra, fülharapdálásra, az összekulcsolódó tenyerekre a paplan alatt… és arra, hogy végül nem mondta ki egyikőtök sem: maradj. Elvégre is ez már egy másik ágy, egy másik időben egy másik városban… valaki más mellett egy újra idegen mennyezet alatt. És megint az árra gondolsz, hogy mekkora árat tudsz megfizetni ezért a másikért itt. Mennyi akadályt vagy képes leküzdeni, mennyi hidat tudsz építeni. Mennyit adhatunk magunkból, anélkül, hogy belehalnánk és mennyit tagadhatunk meg a másiktól, anélkül, hogy belehalnának?

Ez is érdekes lehet