Pedig már régen nem álmodtam semmit sem. Eddig az alvás során mindig csak a sötétség volt jelen, de nem olyan erőteljesen, hogy ébredés után emlékezhettem volna rá. Úgy hatott, mintha egyszerre vesztettem volna el a hallás és látás képességét és a tapintásból, vagy az egyensúlyérzékből is csak kicsavarodott, megrágott cafatok maradtak volna, mindent átszőve egy bénító zsibogással a végtagjaimban. A ma reggel sem telt másképpen, ugyanazzal a szertartással és aggyozással, mint minden nap… harc az idővel és a “csak még egy kicsit” kényszerképzete / holott már fél hatkor is felkelhettem volna egy kis testmozgásra, helyette pesvedek hétig * halasztom a világot az utolsó pillanatra, mint ahogy halasztom az érzéseket mindig akkora mikor már nincs senki sem körülöttem, mikor már nem bírom magamban tartani… Pont azok az érzések kerülnek elnyomásra, eltussolásra, amelyek megfelelő kifejezéséhez kellene az a másik ember / pont az ilyen kapcsolatoktól tartva “csúsztatok”, de nem baj -nyugtatom magam – mert idő mindig van, és mindig lesz egy új és másik : világ/élet/ember/macska/
A nem tudni hanyadik törés előtt még álmodtam napi rendszerességgel, általában bugyuta dolgokat, amiknek nem volt többletjelentésük, de most, a ritka alkalmak egyikében felfedeztem valami nyugtalanító üzenetet, valami kinyilatkoztatásfélét, melyen érdemes eltöprengeni, mert nem “csak úgy” szintetizálódik a szimbólumrendszer az álmokon belül, nem repedezett víztorony az emberi elme, melyből gondolatok és lelkiismeret szivárog/csepeg az alatta szárazon tátogó földre. Okkal jön a hullám…
Arc nélküli ember támad rám egy házfal tövében, üvöltve szórja rám az ítéletet, miszerint megérdemlem a pusztulást – kicsit olyan ez leírva, mintha a tv-s krimi-csütörtököt késtük volna le és a csatornára váltva, hirtelen csöppennénk bele az eseményekbe.
Hadakozik az arctalan és egy hatalmas baltával próbálja elválasztani a fejemet a testemtől. Nálam is van valami eszköz, nem ismerem fel, nincs alkalmam jobban megfigyelni, hogy mivel is hárítom a suhintásokat és tartom távol magamtól haragosomat, akinek hangját nem valóságos hullámokként érzékelem, mert szinte a koponyámon belül szól és kiált rám.
Később összeáll a kép, a harc közben fokozatosan világosodom meg és derül ki szörnyű bűnöm. A múltban egy fát ültettem és gondoztam, majd mikor megnőtt kivágtam és törzséből nyelet faragtam a baltámnak, amivel másik fákat fogok kivágni…
Istenem, döbbentem rá magam is, mikor végre megértettem a paradoxont… melyet nem lehet feloldani – sem megfejteni. Egy olyan olyan összetett probléma, melynek megértéséhez közelebb lehet kerülni egy lecsupaszított analógián keresztül vizsgálva, de azonnal összezuhan a tudat, mikor megpróbálja kiterjeszteni azt saját valóságára/életére/életének szereplőire, mert az többszörösen ágazik szét.
A szemem sarkából figyelve az álmot, amely a felismerés után véget is ért az ébredés keserédes érzésével, megállapíthatom: nem véletlen, úgy ahogy egy habos torta hozzávalói sem a semmitől keverednek és vegyülnek össze /–/ jelzésértékű szándék, az ami ezt megláttatta fáradt szemeimmel a hajnalt váró szobám mennyezetére festve a víziót, mint áramszünetek idején a falra vetülő árnyjátékot a gyertyák reszketeg fénye.
Valódi jelentését csak sejtem, ezért foglalkoznom kell vele és a jelek megfejtésével, mert valami olyanra próbál rámutatni, melyet ha nem ismerek fel időben, csak évek múltán visszatekintve leszek képes beazonosítani / és mind minden ilyen hátunk mögé tekintgetés, sohasem boldog dolgokra látunk rá a lehulló idő távolából…