Kicsivel több, mint egy éve kezdtem a kjúdót, ám csak mostanra kezdek valamicskét felfogni szellemiségéből. Az alázat szó és annak mélyebb értelme csak az idő és tapasztalás útján kapott értelmet. Az egy évvel ezelőtti énem is sokkal másabb volt és biztosan mondhatom, hogy a kjúdó összeszedettebbé tett, kicsit talán türelmesebbé is önmagammal szemben és bizonyos erényei, mint az igazságosságra való törekvés – mely maga is egy paradoxon, hisz az igazság relatív – fontossá vált a számomra.
Ahányszor csak kezembe veszem az íjat minden kudarcom és félelmem eszembe jut, a sok-sok egymást követő edzés, melyek során a vesszők még csak félútig sem jutottak, vagy a több méterre a céltól és mindig jobbra és le (ennek is megvan a maga jelentése és értelme) a földbe csapódtak, úgy, hogy már szinte szégyelltem is lőni, míg mindenki másnak – úgy tűnt – sokkal jobban ment. Nagyon szerettem volna jól lőni, magamhoz képest meg pláne jobban, de fél éven keresztül a heti két edzésen újra és újra megismétlődött a kudarc, ami először dacossá teszi az embert, aztán tán dühössé és elvakulttá is – eredményvakká, ahogy a dolgozóban mondják felénk. Szinte már versenyeztem magammal a kilőtt vesszők számát illetően, annyira görcsösen vágytam a találatra, mikor már a vér is kiserkent a tenyeremből, még akkor is.
Az idő lepörgött és tegnap ismét edzésre mentem. Az utóbbi pár hónapban valami kis javulás volt figyelhető az előzőekhez képest, ám tegnap a 12 vesszős dodzsó versenyünkön négy vesszővel beletaláltam a matoba és így második lettem. Nem is értettem először, aztán lassan rájöttem: már nem erőlködtem a cél eltalálásában, azzal voltam elfoglalva, hogy ellazítsam a karajaim és a hátam, ne húzzam fel a vállam és hogy a bal és a jobb kéz harmonikusabban tudjon egyszerre dolgozni. Igen, ott volt a cél, de már nem akartam mindent feladva, csak arra koncentrálva eltalálni azt. Az hiszem megérintett az alázat, mikor alárendeljük magunkat valami szerény derűnek, habár ott a gyermeki várakozás, de már egy sokkal bölcsebb aspektusból.