Túl sok. Egy ideig kihagyás volt, csendes sopánkodás, miegymás. Nem is igazán lehetett írni semmiről. Már el is könyveli magában az egyszeri alkotó, hogy a kifutó érzelmi spirálok keserédes szájíze után nem maradt további mondani való. A csendben, mikor nincs telefon, sem e-mail, sőt még köszönő emberek sem, marad az egyén. Maga. Figyelve végre saját működését újra tollat/klaviatúrát ragad és megélt élményeiből merítkezik. Azokból a részletekből, melyek lényegtelennek tűntek akkor. Aztán hirtelen megint pördül a világ – vadul forgó ördögmalomból gyerekek okádnak színeket a fakuló világra. Minden üde és pezsgő. Kontrasztok nélküli képek, árnyék nélküli fény – ragyogóbban, mint annak előtte.
Tódulnak a gondolatok, feszülnek a tarkónk ajtajának, nem lehet sorba állásra kérni egyet sem. Egyszerre törnek be szinapszisaink közé. Írni kellene – de annyi minden van amiről lehetne. Az elvesztett majd újra megtalált pillanatokról, az egyre kövéredő házi macskánkról, a kamra csendjében savanyodó paprikáról. Lehetne végre fogalmazni, van rá idő, tér, mód és alkalom. Gyertyagyújtás egy temetőben – ebben a létezésben először mindenfajta álarc nélkül, teljes valómban – azon gondolkodva, ha most élnének büszkék lennének-e rám vagy beváltottam-e a reményeiket? Ideje lenne megemlékezni régen halott nagyanyámról is, akinek rapszodikus életútját én is örököltem és tragikus sorsát huszonöt évesen überelni látszom. Az örökségem része még a természete – zabolázatlan, büszke, tántoríthatatlan és nyers modorossága. Írhatnék még az ég egyre változó színeiről szülőfalum felett, ahogy idén a már megszokott boltozat peremein máshogy játszik a lemenő nap derengő fénye. Vagy a tanítás öröméről, mikor a kiszabott tandíj eltörpül a lelkesedés mellett oly apróságoktól, mint amikor végre a tanítvány meg tudja különböztetni a jobb klikket a baltól. Írhatnék a boltos élet hívságairól, a kellemes csalódásokról és az emberi érzelmi sztrádán történő ütközésekről. Lám mennyi téma – mégis hiányzik az alaphang. Amely lehet zenei ritmus, személyek hangja, a falu moraja vagy éppen a természet nyújtózó testének ropogása. Mégis… hiányzik.