A vajdasági tudathasadás‭, ‬avagy mutálódott nemzettudat

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Aki egy adott országban születik,‭ ‬annak anyanyelvét beszéli és annak kultúráját műveli‭ (‬ha műveli‭) ‬időt szakíthat az élet többi dolgára.‭ Identitása többé kevésbé készen kapott,‭ ‬talán kicsit billog jellegűnek is mondhatnánk,‭ ‬de lényegesen egyszerűbb a helyzete,‭ ‬mint a valamilyen okból külföldre szorult nemzettársaké,‭ ‬akik nem maguk döntöttek a váltásról, hanem egy beláthatatlan esemény kényszeríti bele őket, gyakran úgy, hogy ki sem lépve a házuk kapuján minősülnek egyik napról a másikra “határon túlinak”. 

 A XX.‭ ‬század első felének nagy disztópiájának is tekinthető a trianoni igazságtalanság,‭ ‬mely egy egész nemzetet nyomorított és csonkított meg,‭ ‬évekre megpecsételve annak sorsát.‭ ‬Hány és hány Pista-bácsi és Mari-néni állhatott a kert végében tekintetét az égre emelve,‭ ‬fürkészve,‭ ‬hogy vajon hol az a mindenható kéz,‭ ‬mely a fejük fölött húzza a végzet vonalait és a ma még kemencében sülő áldott kenyér hogyan válik másnapra hleb-bé,‭ ‬kruh-há,‭ ‬vagy éppen chlieb-bé és mégis milyen erejű radír lehet az,‭ ‬mely képes nevük betűiről még az ékezetet is letörölni‭… ‬Alig hatvan évvel később jött világra a‭ ‬80-as évek generációja,‭ ‬közöttük az enyém is,‭ ‬akik számára természetes volt az,‭ ‬hogy itt vagyunk ahol és nem is érdekelt bennünket világháború és országkaszabolás.‭ ‬Emlékszem gyerekként úgy hittem:‭ ‬csak mi vagyunk a világon és teljesen természetes,‭ ‬hogy ez a mi országunk,‭ ‬csak nem beszélnek mindig egy nyelvet az emberek,‭ ‬persze eme naivitásomat gyorsan kimosták belőlem a történelemóráink,‭ ‬majd a NATO bombázással kitörölhetetlenül rögzült a tudat:‭ ‬ez itt bizony Szerbia,‭ ‬a határ túloldalán Magyarország,‭ ‬mi mindig itt voltunk,‭ ‬csak szinte hihetetlen mód,‭ ‬a határ szokott néha-néha elvándorolni,‭ ‬de mi nem.‭ ‬De,‭ ‬mi nem.‭ ‬Mi,‭ ‬nem.

És akkor mindig felötlik a kérdés:‭ ‬végül is mi vagyok‭? ‬Ha azt mondom szerb,‭ ‬hát hazudok,‭ ‬hisz tizenöt éves koromig nem is beszéltem a nyelvet.‭ ‬Ha azt mondom magyar,‭ ‬nem vagyok teljesen őszinte,‭ ‬mert annyira különbözik a két magyar:‭ ‬a benti meg a kinti.‭ ‬Ezt a kettősség minden vajdasági lelkében ott leledzik,‭ ‬hisz huszonhét különböző nyelv és kultúra,‭ ‬nemzetiség él együtt ezen a területen.‭ ‬A Balkán olvasztótégelyében jól megfér egymás mellett ruszin,‭ ‬vlah,‭ ‬magyar,‭ ‬montenegrói,‭ ‬szerb,‭ ‬roma és a többiek.‭ ‬Ebből a vegyességből majd egy évszázad alatt sajátos mentalitás és életérzés alakult ki,‭ ‬melyben megtanultuk tisztelni egymás kultúráját és megőriztük a sajátunkat,‭ ‬különös tekintettel a nyelvre,‭ ‬mely tájszólás mentes,‭ ‬mégis egyedi zamattal rendelkezik‭… ‬A mi európai típusú függetlenségünkhöz még hozzájön,‭ ‬hogy országaink lobogóinak láttán nem érzünk szinte semmit:‭ ‬a szerb zászlót szeretni tanítottak a tankönyvek,‭ ‬de mégis kiérződött egy feltételesség tanáraink szavaiból,‭ ‬míg a magyart nem volt áldásos még csak képen sem sokáig nézegetni,‭ ‬mert nem szabad,‭ ‬még rosszat gondolnak.‭ ‬A kilencvenes évek háborús időszakai pedig egy életre megtanították nekünk,‭ ‬hogy egyik nemzetben sem bízhatunk,‭ ‬hisz az akkori Jugoszlávia hadi gépezete legelőször a vajdasági kisebbségek nemzeteinek fiait parancsolta angyalbőrbe és küldte a frontra ágyútölteléknek‭… ‬Aztán jött a pofon a határ túloldaláról,‭ ‬mikor is a nemzettársak leszavaztak bennünket és onnantól kezdve nem igazán lehetett elvárni senkitől semmit.‭ ‬Nincs segítség,‭ ‬utánpótlás a mi nemzeti igazságtalanságok aknamezején vívott háborúnkban,‭ ‬csak a föld a talpunk alatt,‭ ‬ami biztos,‭ ‬a zsíros vajdasági termőföld,‭ ‬mely egyedül maradt meg igaznak számunkra.

Felszakadó gondolatok ezek egy messzi helyről, ahol még ma is megkérdezik: hol tanultál meg ilyen jól magyarul?

9 hozzászólás

marcell 2012.03.27. - 07:19

A “hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” kérdésért továbbra is korbács jár mindenkinek! 🙂 Gratula az íráshoz! 🙂

AkiraWatanabe 2012.03.28. - 22:06

Kössz! Amúgy meg megint elhangzott egy amúgy rendes ember szájából, csak hirtelen nem tudott hova tenni, de amint elmagyaráztam neki, hogy feltehetőleg teljesen ugyanazokat a rajzfilmeket néztük gyerekkorunkban: mézga, kukori és kotkoda, hohohorgász meg a tévé maci, és bennünket is lelki sérülté tett, mikor Antall József halálakor megszakították a Disney adását, akkor kezdett nagyon zavarba jönni, mert akkor most hogy is van ez, hát azért Kishegyes nem pont a határ mellett van… Mondom, lesz még alkalmunk és mindent elmesélek, akkor majd megérti. Összességében véve örültek az új ismerősök a nemzeti összképbe csak nagyon nehezen beilleszthető énemnek. Azt hogy írok, sőt magyar nyelven írok, már meg sem mertem említeni. 😀

Eszter 2012.03.28. - 20:53

Nos, annó nem kommentálta senki, de én terveztem, csak… nem jutottam hozzá… szóval a népszavazásról és az állampolgárság megszerzéséről szóló bejegyezésedről van szó. Ez az egész – Trianon – engem mindig is mélyen megérintett, és szomorúnak tartom, hogy politikai kérdést csináltak belőle, amelynek mentén gyűlölködni lehet: minél jobbra mész, annál inkább dívik a harcos, realitást nélkülöző “visszavesszük-Erdélyt-a-bocskoros-romántól-éljen-Magyagyarország” attitűd, és minél inkább balra tartasz, annál hangosabb a “rohadt-háborúcsináló-harcos-antiszemita-rasszista-kukaborongató-huligán-mindenki-aki-a-Trianon-szót-kiejti-a-száján” skandálás. Eljött az a pont, hogy amikor ha Trianonról beszélünk, az emberek fele gyűlöletre, bosszúra és harcra asszociál, a másik pedig arra, hogy ennek muszáj elejét venni, mert elharapóztak a szélsőségek. Pedig mennyire messze van az emberségtől és az empátiától mindkét véglet…!!! Ennek a hatalmi, politikai csatározásnak lett áldozata az a bizonyos népszavazás, és közben meghasad a szívem azokért a HONFITÁRSAINKÉRT, akik nem önálló döntésükből kifolyólag kerültek országhatáron kívülre. Nem, nem kell semmit visszavenni, pláne nem vérrel… az empátiának, a szolidaritásnak és a közös munkának azonban muszáj teret adni, bármi is történjék. A mai napig szégyellem, hogy akkor annyian úgy szavaztak, ahogy…

Ami az identitást illeti: egy-két emberöltő kevés ahhoz, hogy letisztuljanak a dolgok, elmúljon a fájdalom, amit a nagyszülők elszakadása okozott, és persze a háborúk, amik azután jöttek. De kell lennie egy jó értelemben lett vajdasági öntudatnak is, amiben ott van Magyarország, Szerbia és Európa is… csak tudom, milyen nehéz ezt a “kafkai gyűrűk” körvonalában megélni, ahol állandóan azt kapja az ember, hogy se ide, se oda nem tartozik igazán. Pedig mindkét helyre tartozik – és ebből létrejön egy új halmazszín, ami szép és érdekes.

Eszter 2012.03.28. - 20:55

*tudom – értsd: gondolom, sejtem, érzem, már hogyan is tudnám, innen bentről…

AkiraWatanabe 2012.03.28. - 22:31

Köszönöm a kommentet Eszter, sokat jelent! A vajdasági furcsa identitás kérdése nagyon régen belénk égett, mikor először különbséget tettek közöttünk… A népszavazásért sem tudom teljes mértékben elítélni a bentieket, hisz olyan kampány és dezinformációs hadjárat indult ellenünk, mely joggal volt hihető, hisz a mai középkorúak és fiatalok nem is igazán vannak tisztában a saját népük történelmével, azt meg eleve ostobaság is lenne részünkről elvárni, hogy megértsék szórványban mennyire nehéz nem asszimilálódni visszavonhatatlanul, főként akkor mikor az anyanyelveden még szólni is félsz, mert közellenségnek tekintenek. Bizonyos szinten mi sokkal jobban jártunk mint a szlovákiai magyarok, hisz ők valóban teljes elnyomásban élnek manapság és sorra veszítik el szlovák állampolgárságukat a magyar megszerzése után, mindemellett ez azért is égbe kiáltó pofátlanság, mert mindez ma, a “fejlett modern korban”, sőt mi több a sokszínűséget és egyenlőséget hirdető Európán, az Unión belül történik és a brüsszeli hatalmasok még csak a vállukat sem vonják meg.
A vajdasági tudathasadás talán pont abból fakad, hogy az anyaország ezen területe túlontúl átlagos volt, hisz Alföldből még így is maradt bőven. Erdély gyönyörű hegyeiért lehetett sírni, vagy éppen a média fókuszának állandó gyújtópontjában szenvedő felvidékieket lehetett sajnálni, de mi vajdaságiak valahogy a bűvös körön kívül ragadtunk és el is felejtettek bennünket és létezésünket.
Idáig valahogy nem is érdekelt különösképp ez az egész, de mikor ama felemelő napon, mikor a magyar zászló előtt énekeltem sokadmagammal a szabadkai konzulátuson a magyar himnuszt valami végleg kimozdult az eddigi rezignált állandóságából. A pesti élmények pedig még több kérdőjelet hagytak bennem: nyelvében élve a nemzet egyik tagja sem regisztrálta sehol sem, hogy kinti vagyok. Akkor mégis hol a különbség és hol az azonosság, főként az önazonosság. Minél mélyebbre merülök benne, annál inkább nem értem a történelmet és lepergő évek eseményeit. Egy ami biztos, ami bebetonozódott bennem/bennünk, az amit te is írtál: egyszerre vagyunk sok minden… és valóban ennek a vegyességnek a pozitívumait kell megragadni: a toleranciát és az elfogadást… 🙂
*elnézést mindenkitől ha ennyire menve sajátságos nemzettudatom boncolgatásába esetleg megsértek akár kintit, akár bentit. csupán eszmefuttatás egy olyantól aki szerelmes tulajdon anyanyelvébe.

Adam 亚当 2012.03.29. - 22:42

Kedves Akira!
Egy ujabb olvasod orul, hogy irsz, webnaplot vezetsz.
Igazsag szerint Makoto Shinkai-t kerestem ketsegbeesve, de mar keso: mast, jobbat talaltam helyette ma estere.
Udv a klubban,
~A; Szatmarbol

AkiraWatanabe 2012.03.29. - 23:28

Üdv Adam!
Minden új olvasónak örülök és természetesen csak bátorítalak, hogy kommenteljél kedvedre ha úgy érzed! 🙂
Tisztelettel:
Akira

Eszter 2012.03.30. - 01:46

Sziasztok :),

reagálva az előzőekre, így félhajnalban: a történelmet mindig a GYŐZTESEK írják, és tény, h számomra iskolás koromban újdonság volt már a 90-esévekben azt tanulni, h Sztálin és Hitler együtt osztotta fel magának Európát a második világháború előtt, mert… erről a szüleim nem tudtak. Legalábbis nem így tanulták… Ettől még a tény a találkozásaikról és szerződéseikről tény marad. 14 voltam, amikor ez töriórán leesett: szerencsésnek mondhatom magamat, mert azóta teljesen másképp látok mindent: értem, h a dolgok viszonylagosak, ezért nehezebb bevonni engem a politikába.

Gimiben “jó voltam töriből”, de mindent ezen a szemüvegen át néztem: oké, van “Mátyás az igazságos,” de a kortársai vajon hogy látták őt? Mint egy népnyúzó faszfejt, aki a füstöt is megadóztatja… évszázadok kellettek ahhoz, hogy az erényeit lássuk. Ne tegyetek politikai töltetet a gondolataim mögé (nehéz lesz), de vajon Bokros Lajost megítélhetjük ma objektívan, amikor átéltük nemrég a Bokros-csomag szorításait, vérét-verejtékét? Én nem ítélnék, mert majd csak az utókor lesz erre képes. Pro vagy kontra.

Az emberek a döntések mögött azonban emberek maradnak. Ők éltek, örültek és szenvedtek, akár Mátyásról, Sztálinról, Hitlerről, Trianonról, Bokrosról, iksz vagy ipszilon kormányról van szó. És bár a történelemmé érlelődő politikát mindemögött bárhogyan lehet értelmezni (kérdezzük csak Magda Göbbelst, ő mit gondolt a nemzetszocializmusról – tiszta szívből hitt benne, basszus), az emberek mindig emberek maradnak. És ez az, ami számít: mert az értelmezések az aktuális hatalom orientációját tekintve változhatnak. Tudjátok: Amerikában a telepesek hősök, a Hálaadás köréjük épül… az őslakosok (“indiánok” – számukra szitokszó, mert nincs közük Indiához) számára azonban ők gyilkosok. Minden relatív, időben és térben, de az emberi élet és becsület nem az, akár az anglikán egyház ellen menekülő protestáns, akár törzsi hitét védő őslakos az illető.

Mióta igyekszem minden történelmi jelenséget több szemszögből nézni, és függetleníteni magam az aktuális hatalmaktól… azóta engen nem nagyon lehet(ne) befanatizálni jobbra vagy balra. Igyekszem így gondolkozni, de ahogy mondtad, nagyon nehéz egy olyan generációnak felvenni ezt a politikai ítélkezéstől mentes látásmódot, ami születésétől fogva egyetlen attitűdöt és egyetlen – választási alternatívát – pártot kapott. Jó, hogy ezt átlátod (tudod, h ez a generáció döntött úgy, ahogy döntött), mert ez sok mai döntés alapja… de, ahogy mondtam többször: az ember ember marad, politikától, hatalomtól függetlenül. És erre hosszútávon mindannyiunknak emlékezni kell.

AkiraWatanabe 2012.03.31. - 09:53

A pöttyös labda Eszternél és bár mindenki így gondolkodna! 🙂

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: