A Tori alatt…

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Japánban fontos szerepük van a szentélyek kapuinak, a nagy és misztikus építményeknek, melyek a hiedelem szerint elválasztják az élők és holtak világát. A fából készült, esetenként vörösre festett kapuk neve Tori….
Én is egy ilyen tövében éltem, átvitt értelemben és sokáig döntés és szándék nélkül, hogy melyik világot is válasszam a kettő közül. Egyik oldalon láttam az örök hajnal világát, a küszöbön túli úttal, mely mentén lampionok vezetnek a vörös ég sziluettjén terpeszkedő fekete fához, ahol lemondhatsz a lelkedről – cserébe ürességet kapva és feledést. A másik oldalon pedig az élők, az emberek jól ismert zajos világa, a hétköznapok szürkeségével, a semmivel, a jellegtelennel, melyen néha megcsillan a nap fénye, de oly erősen kell figyelned, hogy meglásd eme kis örömöket, hogy pupilláid hol gombostű nagyságúra zsugorodnak, hogy kitágulnak, nem hagyva helyet íriszed színeinek – mintha csak feketeség lenne a szemgolyók belsejében fény nélkül.
A Tori-hoz vezető úton bukdácsol egy fényes lélek, döntött: átlép. Elege van, fáradt és sebzett… Így vonszolva magát éri el a kapu előtti kaptatót. A félfának támaszkodva ülök és nézem, amint közeledik. Sokszor láttam már áthaladókat itt az évek folyamán: volt aki köszönés nélkül rohant el mellettem, volt aki bandukolva bólintott, volt aki még imádkozni is megállt előttem. Egy közös viszont volt bennük: mind határoztak egy bizonyos ponton és lelkük fénye már megfakult, utolsó csillámaik szóródtak szét és folytak tova az út poros kövein. Épp csak annyi maradhatott mindenkiben, hogy elvezethesse őt az átkelőhöz. Aki viszont most közeledik, telve van még fénnyel. Ráismerek az emberre, akit sokszor láttam errefelé járni. Volt hogy csak elhaladt itt, volt, hogy meg is állt és tekintetével próbált átfurakodni a jótékony leplen, amely nem engedi látni a halandóknak, hogy mi van a félfákon túl. Most is ugyanolyan zilált, izzadt és zavaros a szemének tükre, mint mindig, amikor itt ólálkodik. Az élők világában a helye, az ideje még nem járt le és még nem tapasztalt eleget, de mégis, a bódulatban, melyet magának okoz, nem éri fel ésszel, nem fogja fel elméjével, hogy veszélyes ez a hely az olyanoknak, mint ő… Akinek még sorshálója befejezetlen, nem haladhat át itt, de ő mégis egyre közelebb jön. Tudom hiába is szólnék nem hallana, meg sem áll majd, rám sem néz soha – csak az foglalkoztatja, hogy most a szerek hatása alatt képes legyen megtenni a lépést.

Csak nézhetem, nézhetem, hogy mit művel magával, mégsem tehetek semmit… Nem mozdulhatok, nem szólhatok, az én dolgom nem ez. Én csak utolsó vigasz, elgondolkodtató jel vagyok. Én csak egy szobor vagyok itt, egy rókaszellem szobra, egy *Kistune, aki a bölcsesség mementójaként az utolsó kapaszkodó, aki hol erőt ad a lépéshez, hol visszatartja a még fel nem készülteket. De felette nincs hatalmam… a lelkét most elfedik az ereiben keringő hamis szándék mérgei. Nem akadályozhatom meg azt amire készül, és ettől menten megveszem… Alkotóm, te kőfaragó ki a hegy ormáról vájtad anyagom és vésted meg belőle alakom – szerzetes ki lelkem bezártad a hold fényével együtt  / miért csak a megfigyelés képességével ruháztatok fel… Hiába ezüst szőröm és hét farkam, hiába a vörös jelek elrettentő sokasága mancsaimon, hiába éles fogaim… Ha nem mozdulhatok….

Hát a szikla is tud sírni? Vagy ez én lennék, a Kitsune lelke?

*Kitsune – Úgy tartják, hogy minden rókaszellem emberi, vagy ahhoz hasonló intelligenciával rendelkezik, továbbá korától és tehetségétől föggő mértékben természetfeletti erővel is bírhat.Minél idősebb egy kitsune, annál bölcsebb és okosabb.Az emberekkel ellentétben a mondabeli kitsunék sokkal tovább élnek, akár több ezer évesek is lehetnek.Az idő múlásával egyre nagyobb erőre tesznek szert, állítólag akkor képesek emberi alakot ölteni, ha elérték a 100 éves kort. / Az emberek akkoriban szinte együtt éltek a rókákkal és rengeteg mesét, legendát szőttek köréjük. Azonban nem csak a japánok hitvilágában játszik fontos szerepet a róka. Észak-Amerikai indiánok egy legendája így szól: Voltak az állatok, az első ősatya kora előtt réges régen mikor a nap fiatal volt és nem nagyobb egy csillagnál, mikor a Föld fiatal volt és a magas fenyők nem voltak hosszabbak egy nyílnál… Ezt az állapotot, tehát a világot, hitük szerint az Ezüst Róka teremtette. Számos más kultúrában is szerepet kap. Olyan állat mely szimbolikus erővel bír. Különleges képességeket tulajdonítanak neki, mely által a lelke többé nem szimplán állati azaz mono hanem kamivá válik.

Ez is érdekes lehet