A-terv és B-terv hever az asztalon, hajnali négy, még csak pár perce kerültem ki a REM-ből és még minden annyira valótlan. Mobilok felváltva vinnyognak… tudom tudom, indulunk, tudom, hagyd már abba… Saramago: Vakság, hangtalanul suhan a táskába, jól jön majd a hosszú úton vonat/sinó/fene se tudja…
Párás, hűvös reggel a nappali észvesztő forróság ígéretével, útlevél a helyén, fejem a helyén, lelkem a táskában, szívem a mellényzsebben…
Aztán jön Ő is, természetesen színpadias, mint mindig, ez tetszik benne, nem valóságos, nem egyszerű, nem hétköznapi. Latolgatás és loholás… romos állomás idegesítő emberekkel, idegesítő helyzettel… Google Maps a táskában, két verzió minden esetre… hétre Szabadkára kell érni, különben… A vonat nem jön, a távolban összeérnek a sínek, mint mindig, egyre többször fogad a látvány, egyre unalmasabb, de egyre jobban szeretem… az utazás is lehet valaki otthona?
Nem bírjuk cérnával… egy vonat se sehol… hívom az állomásokat sorra, mennyit késik, kisebb eszelős kacaj szakad fel belőlem, mikor kérdő hangon ismétlem: otisao, nema vise, ni danas ni sutra, popravke? Kinyomom a mobilt és a kérdő tekintetek felé fordulok, anélkül is tudják: nincs ma járat, se holnap, se oda se vissza…. A és B terv borul, hiába a több napi megfontolt kalkuláció, hiába a pillanat heve, a részeg jegykezelő megvesztegetésére előkészített nyájas szavak, hiába minden. A Nap lassan átbukik a horizonton, az idő ma meglehetősen gyorsan hömpölyög – döntés – busz, lesz ami lesz, legalább a délelőtti 11 órási sinót el kell érni…
Loholás a poros utcán, még alszik a falu, sietünk, rossz ómen a vállunkon és folyamatos „nem hiszem el-ezés“. Busz érkezik, felszállunk…ilyen már rég nem volt, állnunk kell a következő városig. Valag pénz repül ki a pénztárcámból, reménytelenül nézek utána… fenébe, ezt nem így terveztem… még aznap délelőtt megkérdezi: te mindig így eltervezel mindent? mondom Neki, ja, pont azért szeretek tervezni, mert sosem úgy jön össze… egy káosz az egész életem és legalább az előre tervezettség illúzióját szeretném fenntartani /// kis önbecsapások minden napra… elvégre is minden este, lefekvés előtt hazudunk magunknak, nem? Minden rendben, boldog vagyok így ahogy… sose jobbat… aztán átvillan az agyunkon, hogy önámítás alapos gyanúja áll fenn, de addigra már úgyis alszunk…
Sikerül ülőhelyet szerezni, mikor a diákok hada leevickél a városban, már csak fél óra és odaérünk, közben bömböl a fülemben az Example slágergyanús szerzeménye: Changed the way you kiss me… Banális és mégis üdítő, közben beígért üzenetet pötyögök, szinte leszül a telefonom az osztott feladatkezelés között… zene meg üzenet… valahol mindkettőben ott egy japán szó: „ummei“ az az sors. Szoktam is rajta gondolkodni, hogy valahol mindannyian egy iszonyatos nagy vidámpark óriáskerekében foglalunk helyet, vagy várunk rá a többiekkel együtt, hogy beszálljunk vagy éppen kilépjünk a sors megállíthatatlanul, hol pörgő, hogy cammogó gondoláiból.
Válasz jön, válasz megy, kérdés, felvetés , tisztázás, egyeztetés… akkor jó… jövök / én is.
Néz rám nagy kék szemekkel, most akkor Velem mi lesz… figyelj találkozunk a térképnél tíz után jó? jó… de azért látom rajta, hogy duzzog…
Szabadka, parkoló, erős fénnyel éget a délelőtti nap, mint valami baszott röntgensugár, szintetizálja rávetülő árnyékunk a járdára. Megjelenik a megidézett démon, most is napszemüvegben… elbúcsúzkodok az egyiktől, üdvölzöm a másikat. Egy kis megilletődöttség, mint először, de aztán rábízom, menjünk ahová csak akarod, ez ma a te köröd. Közben beszélgetés: nemzeti identitásról, vallásról, életről és halálról, vándorlásról és maradásról. Irattáska az ölemben, távolodunk a belvárostól, meg is jegyzi, semmi baja annak a váltónak, túloztam a múltkori írásomban – mondom tudom, de a pillanathoz igenis tartozott valami költői kép, jobb nem volt kéznél, nem neheztel. Érkezés a tópartra. Nincs cigije, mondom nem baj, vehet az enyémből, nem baj?, nem. Mindig is vonzottak a nagy vízterületek, az az érzés támad bennem, ahogy a szél hullámokat és tajtékot korbácsol rajta, hogy az ilyen helyeken nem érvényesül az idő mindent szétmarcangoló hatása, a víz folyik tovább nem törődve semmivel. Valóban így van?
Több helyre bekopog, sem kávézó, sem bolt nincs még nyitva a parton. Találunk egy padot, nézzük a tavat, az ég kékje ma félelmetes és mégis gyönyörű. Madarak vitorláznak a felszálló légtömegek tünékeny hátán, megint minden beletapad a pillanat iszapjába. Ismét kínos csend, most akkor mi lesz, mondom nem tudom, fogalmam sincs, aztán továbbállunk és irány Szeged, átadni a papírokat.. papírok melyek bizonyítják a tényt, magyarok vagyunk csak valahogy rossz időben, rossz helyen, eleve kedvezőtlen csillagzat alá rendelt bennünket a sors, kit ilyen módon kit olyan módon… persze a közös vezérsíkok mind ott vannak és melléjük szegődő félelem. Azt mondja nem hisz a kínos csendben, mert olyan nincs is, csak csend van, előjel nélkül, mint valami homogén állapot, csak csend. Gondolkodóba ejt, talán mégis így van, talán a napszak furcsa momentumában tényleg csak a spontán létrejövő csend létezik… Önazonosság és a kapuk nyitása… mondom is neki, vajon miért csak lelkileg összetett egyénekkel tudom jól érezni magam… persze valami tőlem teljesen megszokott fellengzős formában fogalmaztam: lelki hajóroncsok … lélekvesztők, süllyedő ladikok …vagy valami hasonló… ő nem az , tiltakozik, aztán gyors tekerés a gondolaton, mint egy öreg Tesla rádió rossz hullámhosszra állítódó kapcsolóján és gyorsan visszakérdez, miért te ilyen vagy? Úgy tűnik színt kell vallani, de mi értelme a nagy őszinteségnek, igyekszem nem ránézni, ahogy belekezdtek a történetbe… (végül is megérdemli) … hogy mit jelent számomra a halál , a tér is idő univerzumában forgó fekete lyukak, a múlt és az ott rögzült fényképnegatívok groteszk kivonatai… Felnyitom a gyermekbőrbe kötött grimoir-et, saját fekete Necronomiconomat és idézek belőle, sötét fellegeket, árnyakat, ártó szándékot, démonokat és szörnyeket, a lélek iszonyatos labirintusának lakói mind ott lebegnek a tó víztükre felett, mind a számukra kijelölt helyen… Olyan az egész, mint valami múltszázadi diavetítés, ahol én vagyok a narrátor, minden képhez én nyújtom a magyarázatot… Magamra erőltetem, sőt kényszerítem magam, közben nem nézhetek rá, mert akkor elszabadul, akkor elszabadul Mephisto és nincs élő ember aki megállíthatná… a monológ lassan véget ér, újraforrasztom a sigillumot vörös pecsétviasszal… Rossz szájíz marad csak a kimondott átkok után, közös rágyújtás és bizalom nyilak süvítenek a délelőtti, frissen vágott fű illatában… mindenkit eltalálva. Gyors megbánások és újra a mi lenne ha hülye kényszerképzete, megpróbálja rövidre zárni a gondolatsort, értelmetlen bármi… idő meg távolság : te mégy én maradok… pár hónap és hatvan kilométer … értelmetlen, valószerűtlen… mondom biztos, nem vagyok meggyőzve, sok a kérdőjel… amikor úgy hullasz a földre újra és újra mint az őszi eső, érvénytelenül, aztán hirtelen itt egy repedés a valóság ótvaros selyemfüggönyén és beissza a szavaid, a gondolataid, az éned, akkor az történet értelmet nyer… nem hiába, hisz oly régen már… / látványosan menekül, kergetik egymást a gondolatok , mintha csak félne tőlem, persze hisz szörnyeteg vagyok, megteremtve majd gyorsan el is temetve… a mágust is megrémíti a gólem ereje, pedig a saját vérével hívta életre, mégsem mert közelebb lépni, hisz könnyen kitépheti a karját, vagy leharaphatja a fejét.
Újra a kocsiban, tudtam hogy a pitypang ehető / tényleg? / amúgy persze , ja. Ha esetleg a híd alá kerülnék Pesten, majd emlékezzek erre, mondom fogok – a tudat acélja alatt sok másra is fogok, de ezt nem kell tudnia, felesleges… Újra a már már mitikus térképnél vagyunk, parkol én meg telefonálni próbálok, de valahogy gyorsan átlibben az idő ezen a pillanaton is… megiszunk valamit? végül is nincs itt , biztos ő is egy presszóba ment, hogyne.
Kiülünk és beszélgetünk, általános eszmecsere, aztán nagy ledöbbenés… ha egyedül jöttem volna, éppenséggel el is vihetett volna… mondom ugyan már… komolyan? komolyan. De hát nem egyedül jöttem… / pedig jófej… – nem is értem mit próbálok itt hajlítani a tények furcsa barikádjain, aztán telefon, hol vagy, jövök, kávézni voltam Nála, ne már! tényleg? ja, tíz perc, gyere itt ülünk, Ő is ott van még? ja… gyere…
Biztos, fordulok vissza hozzá, biztos…. újra elhúz az időben egy „mi lenne ha“, de ezt nem hagyom, most nem, ez most nem fog elillanni, mint már annyiszor… rendben, jó lenne! végtére is már reggel felborult az összes jól kidolgozott tervem és stratégiám, gyerünk… rendben.
Megjön kissé késve Ő is, bemutatom őket egymásnak, a kommunikáció halála jön, katasztrófa várható – visít bennem a sziréna… minden társalgási pszichológiámat bevetem, hogy összekössem őket, véleményeket és reakciókat passzírozzak ki belőlük… Sikerül. Mondom van fuvarunk! Tényleg, most ez komoly? Jaja, elvisz bennünket Szegedre… Király!
Újra a kocsiban, már hárman, van feszültség de jól kezelik: az egyik az utat bámulja és néha benyög valami illedelmesnek tűnőt, valami kitérőt, a másik a hátsó ülésről olvadozik a utcán sétálóktól… vagy éppen a forgalomban haladó motortól.. Megérkezünk az lakóházakhoz, mint megannyi barna, felállított mogyorós Toblreone, meredeznek az ég felé… Már úgysem tudok tisztán gondolkodni, valami gennyes kis örömgombóc botladozik a torkomban. Felkísérjünk? Jobb ha nem… jó… / Mit szerencsétlenkedek én itt, evidens hogy nem… így is extra sebességgel tér vissza… útlevéllel és várostérképpel. Megállunk egy benzinkúton, míg Ő tankoltat addig a letekerhetetlen ablakkal bajlódok, most jobban megy mint pár napja, enyhül a hőség a kocsiban.
Újra úton és a nagy kérdés, merre? Mondom csak viccel / nem , nem tudja merre menjünk, hát akkor gyerünk Horgoson át… Gyorsulunk és én poénkodok a Végső Állomás című filmen, ahol a Halál üldözve a túlélőket rendez grandiózus balesetek közepette… pár perc múlva megkér tartsam a kormányt.. mondom mi van? erre elengedi… gyorsan utánakapok és próbálom egyenesben tartani a száguldó koporsót, enyhén szlalomozva, míg ő kioldja a biztonsági övet és leveszi a hosszú pólót… aztán megköszöni és visszaveszi a volánt… sóhajtok, mert nincs stratéga aki előre láthatná ezt a napot…
A határig végre oldódni kezd a pillanat, mintha az aszfalton szikrázó napfényhez még tízezer lumennyi foton csatlakozna… idilli, kalandos, valahogy olyan gyermekien nosztalgikus érzéssel vegyítve, mint régen a nagy biciklizések közben a Kaszálóban… távoli mégis közeli… Mi egyre többször poénkodunk a hátsó ülésen pörgővel, mindenről, de főleg a párkapcsolatok kavalkádjában történő útkeresésről és a nonszensz életről, végre Ő is oldódni kezd, egyre bátrabb, szabadabb és végre mosolyog… mintha csak a gyorsan befalt kilométerek lemorzsolásával megszabadulna mindentől… mindentől ami őt is emészti… mintha egy éles fényű lélekről válna le rétegenként az élet hordaléka, rozsdás mocska… és végre ragyog…
Ellenőrzés , útlevelek, vigyorgás a határőröknek, gond és különösebb várakozás nélkül jutunk túl a szerbeken…, a magyaroknál az őrrel lekezel a sofőrünk, nézünk ki bambán, biztos ismeri, biztos ismerős valahonnan régről, aztán gúnyos felhang az uniformist viselőtől: Mi van magával? nem érti… aztán már mikor túljutottunk a határsávon neveti (!) el, magát, hogy az útlevelekért nyúlt az őr és nem a kézfogásért… mindhárman nevetünk, esetlen véletlen, tovább oldódunk, mosolyunk az út menti szerpentin veri vissza… a fehér Yugo száguld velünk, ahogy az idő és a távolság is… kicsit mindig olyan érzésem van, amikor autóban ülök, mint a Harkonen ház fiának, amikor a Dűnében megejtik a Navigátorok által kijelölt utat a csillagösvényeken… utazunk mozgás nélkül, a tér hajlik csak, mi ugyanott vagyunk….
Végre Szeged, a hőség szinte ránk tapad az izzadt ruhákkal egyetemben, térképet olvasok – csak Ők nem tudják, hogy fogalmam sincs, hogyan kell / ha már egy faluban 30 utcát úgy mellé tudok navigálni, hogy a település másik végében kötünk ki – de jobb nekik így, aztán végre tájékozódási pontokat találunk / keresünk valami helyet ahol parkolhatunk, közben rájuk sandítok a szemem sarkából – hála az égnek jól kijönnek / kész csoda, titkon vállveregetés, de az ideg nem oldódik megfelelően, pedig tudom nem lesz baj… néha vállon veregetem… igyekszek pozitív visszacsatolást küldeni, de furcsamód nekem is jobb kedven lesz tőle.
A parkoló után megpillantom az út másik oldalán a 15. házszámot, a London körút 15-be kell mennünk, de pont ebédszünetre értünk oda, így mi is kávézó után néztünk… kedves egészségükre, hangzott el vagy ötször a pincérnő szájából, viszonoztam a nyáldobálást fülig érő szájjal és nyájas akcentussal… a többiek utálták, túljátszom magam, mondom tudom, persze csak adaptálódni próbáltam, nem is értem miért kell mindig sereghajtónak lennem, pedig pont ez az énem nem is létezik talán, mármint az elszánt opportunista, hadvezér aki határozottságával háborúkat képes nyerni ugyanúgy a térképasztal mellől, mint egy délceg paripa hátán az első sorban, kivont karddal. A nap végére ki is égek, túlnő rajtam a szerep, végre elengedem majd magam, de addig is még itt a hivatali látogatás.
Vajon jól vannak kitöltve az adatlapok (hoztam üreset is), vajon jók az anyakönyvi kivonatok (három szegedi fordító elérhetőségeit is letöltöttem még előző nap), vajon jók lesznek-e a képek (csak ilyeneket csinálnak már, de biztos van a közelben egy fotó stúdió)…. ketten ülünk a hivatalnoknő előtt, aki kedves , és közvetlen… szinte már őrjítően lágy / közben néha kinézek a váróra, néz befele ő is /fene se gondolta volna hogy tud nyársalni azokkal a szemekkel – biztos már képzelődöm… gyorsan rámosolygok, többre most úgysem vagyok képes / örömmel konstatálja az Anikó nevet viselő hölgy, hogy az én irataimmal minden rendben, bár az önéletrajzot eltúloztam, elég lett volna egy „születtem-tanultam-mindent magyarul – és most itt vagyok típusú is – …tudom megint túl alapos akartam lenni és aprólékos szakmai önéletrajzot írtam… körülményes vagyok…vajon kinövöm-e valaha, ezen gondolkodom míg kilépek vissza az előtérbe és leülök mellé… minden rendben, persze nincs gond, nagyon idegesnek tűntél… pff, csak itt , ilyen hivatalos helyen – mert hülye vagy (kösz – nincs mit), közli. Hallgatunk, nézzük a kitudja hány colos plazmamonitort a falon, szóba kerül a blog, meg az ő webes projektjük is… érdeklődik… szakmai hiábavalóságokról kezdek papolni, mormolok magam elé, néha ránézek követi-e, kibeszélem magamból az idegességet és a vérnyomásom kezd helyreállni, lehiggadok… talán pont ez is volt a célja…
Ádám kérem jöjjön be… / nem így hívnak / de hallagatok a nevemre, mint valami kehes kóbor kutya, akinek már az is felüdülés ha szólnak hozzá… pár hivatalos formaság, és kecsegtető lehetőség – két hónap múlva készen a papírok sőt lehet, hogy még magyar útlevelet is kapunk az állampolgársággal együtt… fülig érő száj préseli belém az üdvrivalgást, most még nem szabad asztalon táncolni / persze ilyenkor mindig beúszik a képbe valami kis keserű derengés: nem is három, csupán két hónap, gyorsabbak mint hittem, aztán újra kinézek a váróba ///
Végre az utcán vagyunk, társam nevetve ecseteli, hogy ez is megvolt, kikezdett vele a tisztviselőnő és most pofátlanul boldog, ott a macskaköves járdán, délutáni napsütésben, mi meg nevetünk, és hitetlenkedünk… hosszasan témázik , telibe találták a hiúságát és ez, mintha valami vészkapcsolót ütöttek volna meg véletlenül szikrákkal szórja tele a szemét… mindig ilyen túlcsorduló, annyi minden után tud ilyen lenni / én miért nem / sétálunk tovább, vissza a kocsihoz, majd új desztinációt veszünk fel a sorba, végül is minden rendben ment, badarság lenne gyorsan visszaindulni, inkább harapjunk valamit… Lidl vagy mi a fene, parkoló… valakinek a kocsinál kellene maradnia, majd én… mondom és a motorháztetőnek dőlök zsebre vágott kézzel, jobbomban az irattáskával / menjenek csak, jó az összhang, erősítsük tovább. / Mikor újra megjelennek már messziről látom, jól bevásároltak, indulunk, az egyik külvárosi tóhoz… piknikezni előre szeletelt hosszan tartós kenyérrel, sertés sonkával, majonézzel…
A Búvár-tavat övező park nem túl illusztris, de a célnak megfelel, a fűre ülünk, dohányzunk, szendvicset készítünk, mesélünk időről és az időben helyet foglaló emberekről, akik mind mind hatással vannak a jelenre…persze rám is sor kerül, csak fekszem a hátamon és a fák levelei között átszűrődő napfényt kémlelem… személyes dolgokat vitatunk meg, meg nem tett lépéseket olyan emberekkel akik nem mertek kezdeni semmit az érzelmeikkel / talán mind ennyire érzelmi sántaként élünk, hogy még saját magunkat is jól átvágva vagy megerőszakolva járunk egy véres tangót, ahol csak áldozatok léteznek és a zsűri maga a környezet, hisz sejti az álarc mögöttit, de pont a tettetést követeli, jól lépjünk mindig, úgy ahogy az egy sztenderd tánctól elvárandó…
Késő délutánig tart a meghitt szeánsz / ragadós maszlag az idő . megint. / régen éreztem már ezt… most pedig újra érzem… azt érzem kicsit mégis csak jó hely ez a bolygó, valahogy mégis kerek a világ, vannak még felhőtlen pillanatok a mában is, nem csak a tegnapok zavaros folyójába kell állandóan térdig feltűrt nadrággal hajlongani, hogy az árból hátha kikaphatunk még egy színes-szagos, ugyanakkor halálosan éles emlék darabot…
Visszaindulunk, hosszú nap volt / nyugaton bágyadt, mégis égető reaktor az égen, a kocsiban csend van… igen valóban előjel nélküli csend, csak nézek magma mellé, egyre azon morfondírozok, hogy hátranyúlok a fényképezőgépért és készítek egy sorozatot … kitölti a teret, nem is hasonlít arra aki még kora reggel volt a buszmegálló parkolójában, valahogy megváltozott.. igaz mindannyian, ott ragyogunk az sztrádán süvöltve az elválasztó vonalak jobb felén, haza Szerbiába… mégis van közös napnyugta, igaz nem olyan idilli és nem is olyan szívet markoló, mint amilyenre számítottam pár napja, de megteszi, sőt, valamilyen tekintetben sokkal jobb is, mert ennek most életszaga van és nem tud túlnőni rajtunk… biztonságos .
Újra a parkban, a térképnél isszuk meg az Ice Tea maradékát / ecsetelik, hogy nagyon jól érezték magukat. én is. Túllendültünk valamin, és ez mégis valami kezdete csupán, valami jó kezdete, ami úgyis keserédesen ér majd véget, de mit számít, hisz az élet is ilyen, úgysem tart örökké…
Búcsúzáskor valami kifakad, valami apróság, mégis fontos, gyorsan magamhoz húztam és átkaroltam, megköszöntem… biztos meglepődött / ez a humanista kis őrült szörnyeteg villantott búcsúzóul valamit, amit a lenyugvó nap fényében csak mi hárman érthettünk, de teljesen csak a Látnok tudta miért teszi – de a Látnok sorsa ugyancsak a szenvedés és a vakság, majd a halál, ő csak megfigyelő, egy idegen aki kőbe vési a világot, közben felemésztve magát / tudtad hogy a pitypang ehető?
Hozzászólások lezárva.