A király keze mozdulóban – a visszaszámlálás előtt utoljára

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Pirkad – gyanús fény gyullad az ég alján / hányszor sarjadnak még napok, hányszor kap még lehetőséget a féleszű esélye a megfontolásra? Egyként int búcsút minden: ember meg madár, fa és kő. Révedve maga elé mereng / ó már hogy elrepült az idő, pedig így írtad meg a sorokat… exodusod beteljesülni látszik. Értelem nem elég hozzá hogy megsejtse a gyökerek hirtelen támadó ragaszkodását / a tavaszi olvadás sarába merülve iszamós léptek között tekerednek bokámra védők és vádlók szavai. 

A katonaügyosztály épületének tetejéről hangos kiáltással hull alá az összefagyott hó. Mássá válik minden, mit oly jól ismer a szem, miről talán túl keveset regélt eddig az emlékezet gramofonján keringőző gyémánt tű. Karcos jelen, akárcsak a folyó jege az olvadás idején. Van még megbánás, van még tartozás? Hűséget gyakorolni épp most, mikor végig másra vágyott? Ijedten fordítom arcom a jövő felé. Miért félek a lételememtől, miért tartok mégis a változástól – persze tudom jól mi az ami megrémiszt: második éve jön most az Útnak, az elszámolásnak, a döntésnek. Feladni nem lehet, mert minden ezért a pillanatért létezett, ezért az egyetlen lépésért tepertünk, ezért az esélyért fohászkodtunk – a fennmaradó időt pedig úgy éltük meg, hogy minden mindegy… megvilágosodás lenne? Mert élni így az érdemes, mintha minden mindegy lenne, mintha semmi sem számítana igazán, csak az origó, a személy, az esélyek, a „mi lett volna ha“ gyilkoló gondolatsora lehetőségének eredete lenne. Az útjelző tábla tövében a beláthatatlan lehetőségek felé sóvárognak az irányadó táblák.

Miért én kaptam eme esélyt? Magunkat vádolni a lehetőségekért méreg, főként ha azokat mi teremtettük meg ádáz harccal… / akkor is mi a fenéért vájom ki az istenek szemét kiskanállal, csak hogy kicselezzem őket? Elfuserált a szereposztás, féleszű a dramaturg, analfabéta a szövegkönyv írója, minden valami aljasabbá degradálódik a történet súlya alatt. Miért nem tudtam elfogadni azt, hogy valaki számára csupán valaki legyek valaki mellett/mögött? Miért nem megy valami szolgálatában maradni, valamiben amiben nem hiszek? Miért nem megy az élet valakik között akik számára senki vagyok? Miért nem jó ez a valahol, ahol majd valakit magamba bolondíthatok és valakiket átverhetek, és valakiket teremthetek és valami életet élhetek…? Mert ez a könnyebb út lenne és mikor a vágyat mérték odafenn nem figyeltek és valaki aki én lettem sokkal többet kapott / miligrammok helyett tonnákat. Micsoda igazságtalanság egy koldusra kincsestérképet bízni, mikor ez a kalandort illetné, akit ehelyett tömlöcbe vetettek… Királyom mit szántál nekem, hát mellém telepedtél a porba és megértetted álmaim?

Drága , hatalmas uram, királyom
Ki oly délcegen és büszkén, egyenes háttal ülsz fehér paripádon
Könnyen szórod az ítéleteket és magabiztosan mondod
Értem sorsod és ismerem álmaid.

De jó uram, csak egy pillanatra, ne többre
Kérlek szállj alá a magasból és feküdj ide mellém, a porba
Szemléld innen a világot és akkor talán jobban megérted
A kitépett szívű koldus tehetetlenségét és álmainak reményét

Igen, akkor majd joggal mondhatod,
Értem sorsod és ismerem álmaid.
Akkor közelebb leszel ítéletedhez, közelebb, mint önmagadhoz valaha is voltál.
És akkor ne szégyeld könnyeid, melyeket a koszos föld nyel majd el.

2 hozzászólás

Eszter 2012.02.25. - 12:38

Amikor Amerikában diákoskodtam zsenge koromban, volt egy szar időszak, az első félév, amikor elhatároztam, h otthagyom a kócerájt. Érdekes, de amint ez megfogalmazódott és letisztult bennem, másként krzdtem látni mindent körülöttem: tudat alatt már búcsúztam, és hiányozni kezdett előre is, ami jó volt, más volt, érdekes volt. Skizofrén érzés volt, de már értem, h azért történt, mert a tétnélküliséggel feladtam az elvárásokat és a nyomást, és úgy könnyebb volt minden. Végül maradtam még fél évet. Szóval tudom, milyen ez, na. Minden változás nehéz, és átalakít, de katartikus is.

AkiraWatanabe 2012.02.25. - 20:30

🙂 Jó hallani ezt olyantól aki átélte már ezt a kissé ambivalens érzéki csalódást. Mikor hirtelen fejbe vág a tudat, hogy egy hónap múlva (sőt most már kevesebb) teljesen máshol leszek, más környezetben, más emberek között (többnyire vadidegenek) és más irányvonalon fut, esetleg még más tempóban is az élet hirtelen nagyon szívélyesnek és marasztalónak hatnak a sáros utcák, a mindenért zsörtölődő emberek, a közös sóhajtozás, a nem mindennapi vevők áradata… Ugyanakkor valami egyre húz el innen, már régóta és elköteleztem magam ennek a hívószónak. Változás – igen, az égsz Út végtére is erről szól, a soha véget nem érő változásról, pedig néha jó lenne az állandó, de az csak majd a hat szál deszka között jön el… vagy a falu szántóval határos temetőjében, vagy valahol máshol.

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: