Melyik a kedvenc éttermed?
napi téma
Tizenhárom voltam, mikor először étterembe vittek a szüleim. Nem valami flancos hely, csak egy autóút melletti pihenő, amolyan csárda. A NATO bombázások után a választék szegényes volt ugyan, de a bécsi szelet nem hiányozhatott az étlapról, még ha a Tilapia filé át is volt húzva ecetes szagú, fekete filctollal. A szüleim nem ettek. Az már dőzsölés lett volna. Csak nekem rendelték ki, sült krumplival, kólával. A hús tetején terpeszkedő citromkarikát meglátva végre elhittem anyámnak, hogy ezt így, citromlével csepegtetve eszik másfelé. Cigarettára gyújtottak meg kávéztak, miközben faltam megdicsőülten a menüt.
Az éttermekhez kapcsolódó viszonyom idegen volt még jó sokáig. Hogy engem kiszolgáljanak, hajlongjanak köröttem a fess, fiatal pincérek és pincérlányok; feszes ruhában, ropogósra keményített ingekben, kifogástalan modorral, szemérmesen parfümözve teremjenek ott, amikor éppen szükségem van rájuk, már-már természetellenesnek hatott. A falusi lagzik Manyi-nénijei és Laci-bácsijai hordároknak tűntek mellettük, miközben két karjukon három-három pörköltes tálat egyensúlyoztak a fülsiketítően szóló csárdás alatt.
Pesten aztán lassan megszoktam ezt is. Ünnepnap az olyan, mikor szépen kiöltözve egy jobb étterembe megyünk. Ilyenkor nem eszünk vagy zabálunk, mint máskor. Ilyenkor étkezünk, közben beszélgetünk, meg-meg állunk, poharunkat emeljük valamire, ami nem is fontos. Jó érzés, de egyszerre borzasztó.
Ahol igazán otthon tudom érzeni magam, azok a japán éttermek, az apró kis kifőzdék, pár asztalos helyek. Óbudán, a Kolossy-tér alatt fedeztük fel közel tíz éve az város akkori legjobb sushizóját, az Okuyama no sushit. Okuyama bácsi állítólag Ausztriában volt sushi séf mielőtt Budapestre vonult vona vissza.
A hely apró, pár asztalos volt és évente jártunk ide a japán íjász társakkal a szülinapunkat ünnepelni. Miután visszatértem Japánból és kinti ismerőseim látogatóba jöttek, ide is elhoztam őket, mikor már túl sok volt nekik a zsíros magyar konyha. Jókat beszélgettek a séffel és őszinte hála csillogott a szemeikben, hogy végre valami ismerős ételt falatozhatnak némi szakéval leöblítve.
Évekig az Okuyama no sushi volt a kedvencem helyem. Az utóbbi tíz évben viszont sorra nyíltak a jobbnál jobb hasonló, japán ételeket is kínáló helyek. A COVID-járvány és az infláció után pedig annyira megváltoztak az étterembe járási szokásaink, hogy nincs is már kiválasztott, jól bevált helyünk, ahová eljárunk.