Vasárnap. Tétlen, magányos, forró, csendes, már már álmos vasárnap. Mióta is? Mármint mióta terveztem a barangolást ifjúkorom távoli vadonjába? Végül is itt a motor, végül is van elem a gépben, végül is az ebéd már megvolt… Szóval beszív-kifúj: indulás!
A nap valahogy olyan klasszikusan bágyadt, mint az augusztus végi, nyári szünidőt sirató, őszzamatú napok voltak iskoláskoromban. Már akkor is megragadott bennem valamit két kézzel az elmúlás keserédes merengése, mikor a többi suhanc röhögve nézett rám a focipálya kerítésén csimpaszkodva. Lehet azóta már ők is megérezték a „kifutás“ ízét… ahogy valami némán jelzi: itt véget ér az idő. Ami utána jön, már más léptékben hozza a jövőt.
A motorom jól bírja a zötykölődést a dűlőutak porában. Áthajtva a Kapu alatt egyből bal oldali utat választom. Ez vezet Tündér Ilona csodálatos kertjéhez, a Méhészlakhoz. Gyerekként sokat jártam ezeket az utakat. Emlékezetes eset volt, mikor négyen egy egész napot lógtunk általánosban. Micsoda gaztett! Akkoriban még nem volt módi az ilyen, az igazgatónő elé is becitálhattak volna bennünket.
Vajon miért keressük oly kétségbeesetten emlékeink útjának nagy állomásait? Annyira hasztalan és soha vissza nem térő események, képek és érzések ezek. Rohadt dolog a rádöbbenés. Én sem szeretem.
Pár kanyarral és pár kiló lenyelt porral arrébb végre meglátom az ismerős „burgyingost“ (valami ordináré megnevezése a vadon termő és a bozótos szavaink jelentésének keresztmetszetében megbúvó fogalomnak), amely a jól ismert révhez vezet. És ott! Igen ott látni vélem Éden utolsó kis darabkáját, melyet még nem mosott el az idő, nem fakított ki a valóság. Ott van a (talán) fagyöngy által sűrűn benőtt zöld fal alatt az indák ölelésében, ott van levegő édeskés illatában és a csendben, melyet néha-néha tör csak meg a réti madarak rikoltása, vagy a szántókat fosztogató fekete varjak hada.
A motort leállítom és gyalog teszem meg az utolsó ötven métert. Nem változott semmit! Az ösvény végénél hagyom a gépet és fülig érő szájjal sétálok végig a kis padokhoz, melyek mellett ott a Méhészlak, ahol több kaptárnyi szorgos rovar gyűjtöget békésen. Midőn éppen kezdeném megszokni a csendet lépéseket hallok a hátam mögül. Jól megtermett, jókedvű vadász, az a borostás-pirospozsgás fajta, akivel nem lehet csak úgy összefutni a faluban. Messziről üdvözlöm, habár nem ismerem. Kezet rázunk, kölcsönös mosoly – valóban a legrövidebb út két ember között. Mindenkit mondja a magáét. Én csak úgy jöttem (valóban csak úgy?) ő meg, ahogy ő fogalmaz, egészségügyi sétán van és közben azért kötelességét sem mulasztja el, beledurrogtat a levegőbe puskájával. Már indul is tovább. Én is mindjárt megyek, csak elpöffentek egy cigit.
Távolodóban végcélom felé veszem az irányt: a Velker tóhoz. Képeket itt nem készítek. Valahogy csalódás az egész, úgy ahogy van. Hangoskodó (talán) bajsai család gyerekekkel viháncol a derékig érő vízben. A partvonalat kanalas báger rajzolta át… A tó régi szakaszában csak hínár és békák hada… Az egész látványt pedig agyonvágja a part mellett húzódó földtúrás, amely helyenként a négy métert is eléri. Kopáran, megerőszakoltan… A peremen túl pedig ott narancsszínű tettes, a munkagép. Végtére is nem tudok haragudni, hisz eleve ilyenek hozták létre ezt a helyet, a méterekkel arrébb álmosan csordogáló Krivaja folyó vizéből töltötték fel a tavat, amely valójában víztározó volt.
Nem laknak már tündérek a fák között, nem mocorog a föld, nem mászkálnak a kövek. Érezni még valamit a természet erejéből, ahogy ott lakozik a kami mindenben, de mára valahogy sokkal csendesebb lett… Vagy csak már én vagyok túlontúl felnőtt hozzá, hogy halljam őket?
Hazafele zötykölődve egy harmadrangú mesefilmen jár az eszem. Azt hiszem Merlinről a nagy varázslóról szólhatott, melyben Maab királynő ellen fordul, aki hatalmát veszti az új hagyományok és vallások betörése miatt. Végül Maab-ban már nem hisz senki. Így hal meg egy isten. Ha nem hisznek benne. Azért van némi kis párhuzam: egyedül, felnőtt fejjel már nincs elég hitem Maab-ban, hogy életre keljen. Ehhez szükség lenne a többiekre, akikkel ide jártunk. Szükség lenne újra a kötelékekre és az ártatlan gyermekszemre, mely mögött ott a fantázia és mágiák iránti elkötelezett rajongás. A meg nem magyarázható mágiák … az élet egyszerű varázslatai…
Meg nem találom már soha…
És újra a Kapu.