Kezdőlap » A bumerángok nem jönnek vissza

A bumerángok nem jönnek vissza

írta Árpád
1 megtekintések
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Léteznek az emberek múltjában régi történetek… Habár az elmúlt idő hossza nyúlfarknyinak tűnik a történelem nagy hullámveréseihez viszonyítva, mégis az egyén, a szemlélődő nézőpontjából irdatlan távolságot sejtet a visszatükröződő gyerekkor hol homályosan, hol kristálytisztán remegő árnyképe a letűnt napok tavának vizén. Köldökzsinór valami elveszetthez, mely a felnőtté válással végleg elszakad. Visszahozhatatlan a történetünk, valahol minden elveszik útközben. Ahogy a Pecze-kastély évről évre egyre rohamosabban lesz az enyészeté, vagy ahogy a bumerángok már nem engedelmeskednek a karom szándékának. 

A rohanó, folyton változó városokból hazatérve hatalmába kerített valami kisstílű nosztalgia talán vagy spontán emléktöredékek lettek volna? Együtt lenni, együtt a vérrel és hússal, a nem választott, hanem rendelt testvérrel, aki habár unokatestvér pusztán, mégis múltunk és közös kalandjaink valami sokkal titokzatosabb, izgalmasabb kapcsolattá mélyítették eme kötést kettőnk között. A rejtélyt ami a gyerekkorból kivezetett és a kegyetlen felnőtt világ kapuja elé vetett bennünket csak mi ismertük. A fordulópontokat ugyanúgy, ahogy az átváltozás fájdalmát is. A metamorfózis az ember esetében mindig fordítva történik, ki érti miért? Mi pillangókból vedlünk vissza hernyókká, minden átlépéssel egyre kevesebbek és kevesebbek leszünk, míg egy nap elfogy majd minden abból a születésen túlról magunkkal hozott éteri anyagból, abból az egyedi selyemszálból, melyből a gyerek képzeletének szövőszékén leírhatatlanul gyönyörű és megismételhetetlenül bonyolult kelméit szőttük… Voltunk mi elveszett városok őslakóinak leszármazottjai, atlantiszi unokák, őrült professzorok, űrutasok, régészek, viaskodtunk sárkányokkal, élőhalottak, ismeretlen feketeségekkel, mindig a fény oldalán állva sámánok és boszorkányok által ráolvasott kardokkal és íjakkal. Alkottunk mi tíz évesen horrornovellát, melyet a kamra végében álló, kiselejtezett sporhelt pernyetartójában rejtettünk el. Loptuk Edit nagynéném cigarettáját, melyet a szekrénye mélyén dugdosott keresztanyámék elől, hogy aztán régi pipákba tömködve legyünk rosszul az olcsó dohány fojtogató füstjétől. És ez alig lélegzetvételnyi felemlegetése csak annak a temérdek közös emléknek, ami a több mint tíz év alatt felhalmozódott a kósza hétvégék immáron padlásra pakolt halmában.

Felnőttként egykori kalandjaink színhelyén, a csonka torony árnyékában cigaretta füstöt eregetünk…
-Emlékszel, amikor a ma már porig rombolt nyugati szárny ablakában megmentettem az életedet? – kérdi bátyám.
-Igen, már akkor is ügyetlen voltam és az ablak peremén lavírozva, fejjel előre kezdtem el zuhanni kis híján, bele a több méterrel alattunk lévő téglatörmelékbe és szúrós szederindákba. Ha akkor nem kapod el a kabátom sarkát, ki tudja mi történik…. – révetegen pillantok a hely felé és felidéződni látszik az infantilis énünk, ahogy lázadva a világ ellen ide menekültünk a mindennapoktól. Az iskola unalma, és az otthoni gondok elől szökve. Mi nem láttunk jobb időket azoknál melyekbe beleszülettünk. Sosem láttunk jobbakat, így szoktuk meg. Hogy szüleink száján a „pénz” szó mindig sóhajt, hörgést hozott magával. Átkozódást és keseredést. Mit sem sejtettünk valódi nehézségeikből, csak egyet ismertünk: nincs.

A táskámból előhalászom a bumerángjaim. Igen alkalmas jószágok, melyek immáron tizenkettedik életévükbe léptek, mióta a birtokomba kerültek. Saját életük, történetük és múltjuk van ezeknek a fából faragott levegőakrobatáknak is. Még a törés előtt, mikor apám végső tette máshogy nyilatkozott az életben maradás és a folytonos küzdelem álláspontjáról, mikor öngyilkos lett, még azelőttről regélnek. Három elválaszthatatlan jó barát históriáját őrzik, akik alig tizenkét évesen, a faluhelyen olyan nagy eseménynek számító búcsúban az egyik bazárostól vették őket. Kettőt – kettőt. Ezeket röptettük végeláthatatlanul a lemenő nap fényében az égig érő platánok kora esti árnyékában a focipálya rövidre nyírt gyepén a nyári szünidő végtelenjében. A többieké valahogy mind elveszett: vagy fennragadt egy megmászhatatlan fa koronájában, vagy a szomszéd áthatolhatatlanul burgyingos telkén szállt le… Sosem lettek meg, mind elveszett, ezt a kettőt kivéve amit itt fogok a kezeimben.

Most újra gyerekké lettünk, furcsamód élvezem a horizonton alá bukó nap utolsó sugaraiban és a langyos nyugati szellőben történő rohanást a szántóföldek süppedős barázdáiban. Mikor is futottam utoljára versenyt a széllel, izzadva, zihálva , a kimerültségtől a földre esve? Mintha egy másik életben lett volna ez is, amire már senki sem emlékszik.

Ami legfurcsább, hiába dobom, hiába hajítom őket úgy mint egykoron… valahogy a bumerángok már nem jönnek vissza, nem a lábam elér érkeznek, hanem sok méterrel arrébb csapódnak a földbe és én nem értem. Miért?

Kapcsolódó