Milyen tetoválást szeretnél és hová?
napi téma
A húszas éveim közepéig (2010 környéke) nem nagyon érdekeltek a tetoválások. Kis faluban éltem, került bennünket a divat, vagy ha el is ért hozzánk, már késve, mikor nem volt releváns. Akkortájt főleg az apám korosztályán láttam tetoválásokat. De azt az igazán kétségbeesett fajtát, amit a katonai szolgálat alatt készítettek egymásnak tintával meg biztosítótűvel. Leginkább egy aktuális szerelem nevét hirdették. Mondjuk: Irén. A szerencsésebbek valami női sziluettre emlékeztetőt is viseltek, de ettől komplexebb mintákat kár volt feltételezni. Prosztónak éreztem az ákombákomokat. Hol volt már az Irén meg a szexi, de irreális női testkép? Cigaretta füstben, sörszagban, a lógó bőrön már csak pacák, homályos szellemképeké silányodtak, amik néha még kísértenek.
Tetoválás az Y generációban
Van a rokonságban is tetovált. A férfi tele van varrva Árpád-sávos, turulos, nagy Magyarországos jelképekkel, tényleg mind a hatvannégy vármegyét szépen berajzolták neki. Én mondjuk a vasútvonalakat azért hiányoltam, de hát én úgysem értek ehhez. A nőnek egyetlen tetoválása lett, a lapockája környékén egy rózsa. Egyszerű, de szép. Volt. Emlékszem a szülei, meg anyám is fél évig hüledeztek rajta, hogy minek kellett, mert később csúnya lesz. Nevettünk. Vagány volt.
A tudatalattimban létezett egy emlék a kétezres évekből még, hogy a trapéznadrágok, tangabugyik és holdjáró cipők mellett volt egy felfutása a “ribanc rendszám”-ként elhíresült tetoválásoknak. Tinédzser lányok feneke fölött villant ki néha a nadrágból valami hullámos minta. A srácoknál ekkortájt dívott a “törzsi” grafika, amely esztétikáját főleg a feltételezett azték tetoválásokból eredeztette. Vastag fekete vonalakkal.
Tetoválás, a tízes években
Budapestre költözve a tízes években tanúja voltam, ahogy a felfutott a tetoválás, mint divat. A nyári időben egyre több emberen, munkatársakon és barátokon vettem észre egy-egy mintát. Akkor gondolkodtam el először saját tetoválás beszerzésén, mikor kiderült, hogy már színes verzió is létezik belőlük. Divatosak, éles körvonalúak voltak, és ami még ennél is fontosabb: egyediek.
Ekkor egymást érték a tetoválószalonok, ahol valódi művészek igazán tetszetős mintákat készítettek és varrtak az arra vágyók bőrére. Ekkortájt kezdett engem is foglalkoztatni a gondolat, hogy ha tetováltatnék, akkor milyen is lenne az tetoválás? Milyen sokat mondó mintát válasszak, mit sugározzak a külvilág felé?
Két dilemmám viszont soha nem engedett ettől tovább menni:
- a testképemmel sosem voltam annyira elégedett (köszönjük média meg közösségi média), hogy megmerjem lépni a tetováltatást
- sosem tudtam azonosulni egy szimbólummal hosszú távon, az érdeklődési köröm állandóan változott
Manapság nagyon sok ember rendelkezik tetoválással, többek között a párom is. Gyönyörű, ízléses, egész alkarján végig futó minta, valóban esztétikus, jól áll neki, illik is hozzá. Persze láttok másokat, akik mindenféle, összevissza mintát, koncepciótlanul, akár az arcukra is felkarcoltatnak. Na ez az, amit később bizonyosan meg fognak bánni. Erős kiállás valami mellett, amiben hisznek, vagy vallanak. Csak rövidlátásról tanúskodik. Meg a fiatalság erejéről. Hogy itt és most meg kell mutatni, mert lehet nincs is holnap, holnapután meg még úgysem.
Enszó
Régóta van viszont egy szimbólum, amely bölcsességet áraszt, megnyugtat és fejlődésre ösztönöz. A japán, zen buddhizmusban alkalmazott enszó -ról van szó, amely, egy fekete festékkel, ecsettel húzott kört ábrázol, amely lehet nyitott vagy zárt is. A zárt kör a tökéletességet, befejezettséget szimbolizálja, míg a nyitott kör a fejlődés és a tökéletesedés lehetőségét, ezáltal az állandó változást is jelenti. Ez utóbbi számomra egy állandó, visszatérő motívum. A testemen pedig biztos, olyan helyre varratnám, ahol mindig rápillanthatok, hogy emlékeztessen erre a bölcsességre. Mondjuk csukómra vagy az alkarom belső oldalára.
Lévén, eddig mennyit gondolkodtam rajta valószínűleg nem lesz belőle semmi. A változás néha nem tűri meg az állandóságot maga mellett.