Valahogy saját magát bizonyítja az a tény, hogy csak olyan együttesek és előadók számait fogjuk húsz év múlva nosztalgia válogatásokon találni, akik csupán egyszer durrantottak nagyot pályafutásuk során. Sorolhatnánk szinte a végtelenségig, de példaként felhozhatjuk Tasmin Archer Sleeping Satellite-jét is, vagy a Wham Last Christmas című dalát is, amely rajta van minden valamirevaló retró válogatáson, egy-egy felejthetetlen dallal képviseltetve magát, de kb. ennyiben ki is merül zenei karrierjük.
Nos, én elsősorban nem róluk, hanem a kissé nagyobb repertoárral rendelkező, sőt több, top 10-es slágert hozó bandának szentelném a jelenlegi posztomat, midőn azt a tényt boncolgatom, hogy kedvenc együtteseim hogyan kurvulhattak el, vagy éppen hogyan kerülhettek süllyesztőbe.
Igen, generációnként létezik egy az adott korra jellemző, az akkori életérzést tükröző zenei szcéna, de ezek miért nem képesek megújulni az idők változásával?
Nagy kedvencem volt a 90-es évek végén és 10-es évek elején a H. I.M. Nevű banda, Villie Vallo-val az élen, persze akkor még senkit sem érdekelt a finn alternatív rockot játszó banda frontemberének neve mindinkább a Join Me In Death című nagy sikerű zeneszám krómdioxidos audió kazettára rádióból, vagy más forrásból történő beszerzése, hogy aztán rongyosra hallgassa a delikvens.
Habár a fenn említett szám hozta meg a banda világsikerét, a banda akkor mát túl volt négy album kiadásán, a hallgatói célcsoport pedig az érvágós emó réteg elődjeinek számító kőkori emósok, vagy prehisztorikus emósok voltak – amikor is inkább a zene tartalma volt fontos (és a belőle meríthető inspiráció) és nem az emblematikus külsőségek viselése.
A H. I.M. Dalok főként a szerelem, a halál és az emésztő vágyak egybefonódását tartják fókuszban a hallgatók számára. Ezek klasszikus romantikus éjszakákhoz, vagy éppen őszi esős délutánokon történő öngyilkosságokhoz szolgáltatnak háttérzenét biztos kézzel.
A 2003-as siker után egyenesen ívelt felfele a karrierjük, egészen a csúcsnak számító 2005-ös évig, amikor is megjelent a Dark Light című albumuk, amely már egészen gyorsított ütemű dalokat tartalmazott. A kettőhöz megjelenő klip, (Wings of a butterfly és a Killing Loneliness) orrvérzésig ment az MTV-n és a többi zenecsatornán. Tekinthetjük ezt az albumot akár az egész dark műfaj, de a bizonyosan a banda hattyúdalának is, mivel ezután inkább a koncertezésre kezdtek fókuszálni.
A több turnésorozat közepette nem készült új album, egészen 2010-ig Screamworks: Love in Theory and Practice címmel, amely valahogy egy manapság klasszikus kifejezéssel éljek: reboot-ja az eddigi munkásságuknak. A végtelenített lejátszás itt már nem működik, egyszerűen ezt már hallottuk tőlük jobb kivitelben és inkább arra nosztalgiázok szívesebben. Sajnálatos módon az egész rajongói táboron kívüli világ is ugyanígy van vele, tehát hardcore fanok táborán kívül, akik kívülről ismerik már a dalszövegeket, másoknak nem igazán nyújtott addikció közeli élményt. A miért kérdésre a válasz egyszerű: az elidegenedő világban már nem populáris szerelemről és halálról énekelni, pláne nem egy olyan banda révén, amely nem éppen „a csöcsöt és segget ki, majd jöhet a dugás” témakörében fogalmazza meg dalai mondanivalóját – a dark klipekről már nem is beszélve. Egy egész generáció nőtt fel a zenéjükön, de ma már nem divat. A banda nem tudott, vagy nem akart megújulni. Egyrészről érhető, hisz mondjuk egy Timballand-os duett nem igazán lett volna hiteles tőlük. Béke poraidra H. I.M. , de azért reménykedünk a feltámadásban.
A 10-es évek elején a modern rock reneszánsza volt megfigyelhető, annak minden bájával és visszásságával egyaránt. A nagy nevek között ott volt a P.O.D. ; a System of a Down, Manson, Incubus, vagy éppen az akkor divatos lágy rock képviselői: Creed, Nickelback, Hoobastank, és az újító szellemű bandák, mint amilyen a Linkin Park. Igen a Linkin Park diadalmenete 2000-ben kezdődött a Hybrid Theory megjelenésével. A zenei irányvonal főként az alternatív rock jegyeit képviselte magán, de nevezték még rap/rocknak, vagy új metálnak is.
Az első album világsikerre tett szert, és az 2000-es év egyik legnagyobb példányszámban eladott albuma volt. Az első single , a One Step Closer még csak a listák alján kapaszkodott, míg a következő single , a Crawling már egyértelműsítette a Linkin Park létjogosultságát, erre már csak hab volt a tortán a mára klasszikus In The End hatalmas sikere. A következő évek vízválasztók voltak a zenekar életében, mivel rögtön első albumuk után egy remix albumot adtak ki Reanimation címmel, amely ugyanúgy meleg fogadtatásnak örvendett attól függetlenül, hogy tulajdonképpen a Hybrid Theroy újragondolása volt szét szkreccselt intrókkal, és vendégelőadók közreműködésével tarkított refrénekkel, nem is beszélve a kísérleti jellegű ambient dalokról és hanghatásokról. A banda énekesei Chester Bennington (vokál) és Mike Shinoda (rap) kiválóan kiegészítették egymást. A dalok főként a lázadásról, paranoiáról, és alternatív módon bemutatott szerelemről szóltak, más egyéb érzelmi faktorokkal gazdagon tarkítva, amelyben ott volt a „nem vagyok semmi” érzés is.
A következő nagy durranás volt a 2004-es Meteora elnevezésű albumuk volt, amely nagy sikereket könyvelhetett el, ugyanis szinte bármely az albumról kiadott dal (klippel) a slágerlisták élén táncolt, nem utolsó sorban Mr. Hahn (szintetizátor, és elektronikus kütyük) kivalló kliprendezői tehetségét dicsérve. Sokan mondják, hogy a nagy Linkin Park slágerek igenis klippel együtt nézve okoznak igazi katarzist. A Numb, Somewhere I belong, Faint, és a Breaking the habit mind-mind elementáris erejű nóták, melyektől igazán fickósnak érzi magát a rajongó és feltámad benne „tolerálhatatlan agresszió” manifesztálódásának érzése. A banda ekkori stílusa kemény, ütős, mindezek mellett érzelmes és sokat mondó. Leginkább egy japán szamuráj kardhoz, egy katanához hasonlítható, amely, az egyik leghalálosabb közelharci fegyver (szakavatott kezekben) viszont ezzel egyben már a szinte könnycsordítóan szépművészet megtestesülése. Egyébként a csapat egyedi hangulatú dalaiban illetve főként klipjeiben tetten érhető a japános utalás, amely egy érdekes industrial-dark-japan-emo tengelyt képzett a Linkin Parknak.
A Meterora szelét meglovagolva a banda turnézni kezdett, majd egy koncertlemez és pár mellékprojekt mellett elkészítették a 2007-es, mindenki által várva várt új albumot, a baljós című Minutes to Midnight-ot, amely a kedvező fogadtatás ellenére is megosztotta rajongókat. Több zúzást vártak és új perspektívát, ehelyett egy vegyes lemezt kaptak, amelyről a What I have done című számon kívül egyik sem lett igazán sikeres. A lemez máshogy építkezik, mint idáig, a zúzás és a rap teljesen külön lett választva. Chester obligát vonyítását három percen keresztül hallgatni sok, viszont Mike rapjét sem különösebben könnyű szeretni, pláne olyan dalbetétek fölé biggyesztve, amelyek nem ragadnak meg az emberben. Az igazi meglepetést a szerelmes balladák és a lassú érvágós számok okozták, amelynek hála az LP-t egyből beledobták az emós dobozba. A nagy léptékű imázs váltás hátterében pedig többnyire az új producert sejtik, hiába állítják váltig a fiúk, hogy ők akartak továbbfejlődni. Az album kiadása után újabb koncertturnék következtek, melyek set listjét továbbra is a régi Hybrid Theory-s és Meterora-s számok uralták.
A zenekar részére a kegyelemdöfés a „A Thousands Suns” képében jött el, amelyet 2010-ben adtak ki. A rajongók nagy része többet várt a lemeztől és nagyot csalódott, hogy nem a régi LP-s hangzás köszönt vissza, hanem valami teljesen új, a M2M-tól is eltérőbb hangzásvilág. A első single, a The Catalyst sokak szerint nem szól semmiről sem, a dalok szövegei leegyszerűsödtek. A másodjára történő imázs váltás megtépázta a reputációjukat, de ugyanakkor új rajongói köröket vonzottak magukhoz. A nagy kérdés a folytatás.
Ezen két zenekar történetén keresztül kiviláglik, hogy egy együttes sem tud tartósan fennmaradni a kaméleon módjára átvedlő zeneiparban, amely mára az egyszámos előadók piacává avanzsálódott. Míg a H. I.M. Részére a régi hangzásvilághoz történő ragaszkodás, addig az Linkin Park számára a váltás okozta az addig megdönthetetlennek hitt rajongói bázisok megbomlását.