Kicsit talán furcsa is volt, amikor a kezembe vettem először a könyvet. Bestseller, teszem hozzá nem hiába. Az olvasás régi szenvedély, ugyanakkor az utóbbi időben valahogy sem kedvem sem időm nem volt hozzá, hogy többet foglalkozzak vele – persze a valóság csak ennyi: nem akadt megfelelő könyv. A Wm. Paul Young által írt Viskó ez alól kivételt képez. Alig két nap alatt rágtam át magam a majd 250 oldalon és véres szemekkel – hol a fáradságtól, hogy a kibuggyanó könnyektől – a végére érve meg kellett állapítanom, hogy minden tekintetben egyedülálló.
A hitet, az alázatot a felsőbb akaratban könnyen el lehet veszteni. Ez alól szinte senki sem képez kivételt. Vannak fordulópontok, melyek eltaszítanak a nagyobb igazságoktól, elfordítanak a hittől. Talán Istentől is elfordulunk és nagyon végletes képletekbe próbáljuk belegyömöszölni az életet. A Viskó furcsa mód megérinti az olvasóit.
A történet főhőse Mackenzie Allen Philips szörnyű teherrel él együtt. Egy négy évvel ezelőtti kirándulás alkalmával egyik gyermekét, a kis Missy-t elrabolja egy pedofil gyilkos, mialatt ő a másik gyermeke segítségére siet, aki felborul a csónakkal. A kislányt nem találják meg, csak később egy erdőszéli viskóban lelnek rá az aznap viselt piros ruhácskára és a vérfoltokra a padlón. Egyértelművé válik, hogy a gyermek meghalt, de sem a testet , sem a gyilkost nem találják meg soha. Évekkel később egy üzenet várja Mack-et a postaládájában, melyben egy Papa nevű illető arra a szörnyű helyre, a viskóhoz invitálja egy hétvégére. A felettébb furcsa és morbid levél feltüzeli a férfit és nekiindul a vadonnak, hogy visszatérjen rémálmai helyszínére.
A különös üzenet küldője, pedig nem más, mint Isten. Isten, aki egy megtermett fekete háziasszony alakjában vár rá, fia Jézus és a keleties nőalakot öltött Szentlélek, Sarayu társaságában, hogy megválaszolják Mack kérdéseit a mindenségről.
Első olvasatra őrülten hangzik, hisz merőben új megvilágításba helyezi a cselekmény és egyáltalán a történet az egyébként jól ismert témát: hogyan tér meg valaki, hogyan küzd meg a fájdalmával, kételyeivel és hogyan bocsát meg a világnak és saját magának, sőt végezetül még lánya gyilkosának, vagy éppen saját apjának is a kegyetlenkedéseiért.
A regény egy fejlődéstörténet, egy út és egy életet gyökeresen megváltoztató találkozás históriájává dagad, mely nem szűkölködik az általános vallási prediszpozíciók és dogmák vaspántjának fellazításában és egyre másra csodaszámba menő történéseken és beszélgetéseken át rengeteg mélyen emberi témát érintve jut el a végkövetkeztetéséhez, mely amennyire metafizikai, ugyanannyira egyszerű is: feltétlen szeretet, alázat, emberi kapcsolatok és a mások feletti bíráskodás elhagyása a kulcs. A jó és rossz közötti különbséget végre nem fekete fehér módon kapjuk kézhez, hisz minden egyes esemény újabb és újabb eseményeket indít majd be, újabb és újabb embereket és sorsokat kapcsol össze. Választ próbál formálni a tragédiáink mibenlétére és olyan gyönyörű példázatokon keresztül teszi mindezt, mint amikor a főhős találkozik Sophiával az igazsággal, aki arra kéri válasszon ki gyermekei közül kettőt akiket a mennybe küldene, míg a többiek a pokolba jutnak. A férfi kétségbeesik, hisz mindegyiket ugyanúgy szereti, tetteiktől függetlenül és egynek sem kívánná az örök kárhozatot, inkább ő maga halna meg, csakhogy mindegyiket megmentse – öntudatlanul is Jézus lényegével azonosul, a feltétlen szeretettel és kegyelemmel / ugyanekkor képessé válik megbocsátani a gyilkosnak is. Ahogy a könyvben szereplő Szentháromság is fogalmaz: megbocsátani nem azt jelenti, hogy elfelejtjük ami a történt, csupán elengedjük a másik torkát.
A Viskó mint regény nem a szóvirágok vagy a körmondatok okán válik emlékezetessé, sőt mi több vigasztalóvá, hanem az egyszerűsége és csodákkal telehintett története, mely egyszerre lélekemelő és tudatot elmélyítő hatással bír, miközben térdig gázol az olvasó érzelmi világába, megmozgatva azt.
Nagy erejű és letehetetlen!