José Saramago azonos című könyvét végre letudhatom a kötelező olvasmányok közül. Kötelező ugye, mert megvettem. Töredelmesen bevallom, hogy a belőle készült film hatására kezdtem túrni a Westbook ajánlatainak listáján, melyen rá is akadtam. Igazság szerint már lassan egy éve a birtokomban van, és ugyanennyi ideje is próbálom elolvasni – több kevesebb sikerrel. Jó, persze egyrészt a film a bűnös. Töményebb, így az olvasnivaló kissé boroskóla szerű. Elsőre. Aztán mindig rájövünk, hogy a könyveknek saját sodrásuk van. És végül csak sikerült befejezni.
Történetileg, amint azt a címe is jelzi, a vakságról szól. Egy útkereszteződésben egyszer csak megvakul a kocsiját hajtó férfi, majd sorra az összes ember, akikkel a kapcsolatba kerül, mint pl. a jó szándékú autótolvaj, vagy a szemészeti rendelőben várakozó betegek, csak úgy, mint a szemorvos. Kivéve az orvos feleségét. Miután tudatosodik a társadalom vezetőiben, hogy járványról lehet szó, az érintetteket egy régi elmegyógyintézet falai közé zárják, karantén gyanánt, ahová egy hirtelen ötlettől vezérelve a szemorvost elkíséri még látó felesége is. Az ő szemein keresztül követhetjük végig az eseményeket. A történet tulajdonképpen egy fikcionalizált szociográfia, egy eszmefuttatás arról, hogy miként hullana darabjaira a nyugati típusú társadalom egy ilyen csapás hatására, és hogy a mikroközösségek szintjén, milyen mindennapi harcokat idéz elő a vakság. A hangsúly az emberi lények elállatiasodásán van.
Az író merész, kissé szokatlan stílusa rányomja bélyegét a regény hangulatára, amely egyébként sem rózsás. A történetvezetés bukéja, hogy egyszer sem említi a szereplők nevét, csupán hivatkozik rájuk: az első vak, a szemorvos, az autótolvaj, a sötét szemüveges lány, a kancsal kisfiú és persze a szemorvos felesége. És valóban, a nevek nem is lennének fontosak egy arc nélküli világban, csupán tulajdonságok útján azonosíthatóak be a szereplők. Mindezen bravúrok mellett még arra is jut ideje, hogy többszörösen összetett, szinte fél oldalon át tartó mondatokba sűrítsen leírásokat és dialógusokat. Igen, nincs párbeszéd, csupán közvetítő jelleggel.
A történet egyedisége és az író messzemenően szokatlan stílusa együtt alkotják ezt a modern, mégis szürreális társadalmi groteszket, amely leginkább egy szétcsúszott karikatúrára emlékeztet, mégis komolyan veszi magát az elejétől a végéig.
Talán pont ezért nehéz is olvasni és állandóan figyelemmel kell kísérni, fókuszálni kell a cselekményre. Minden elismerésem Saramago-é! Ötből öt pontos a szubjektív véleményskálámon, és nem kizárt, hogy újra olvasom még valamikor.
*Nem egy vidám darab!