Végül mégiscsak a végére értem Virginia Woolf Orlando című regényének, mely feldolgozása még folyamatban van, valódi megértése pedig csak jóval később lehetséges. Vannak ilyen művek, igenis léteznek nagy furfanggal létrehozott írások, melyek mélyén gondolatmagvak leledznek és kerülnek át az olvasóba a papír fehérjéből át a lélek fehérjébe. És ott majd egy váratlan pillanatban kihajtanak, mikor eljön az idő a megértésre. Addig is egy megfogó részlet:
“Üdv hát néked, boldogság, de félre veletek, ti álmok, amelyek felpuffasztjátok az éles körvonalú képet, mint vidéki fogadók tükre az ember arcvonásait; álmok, melyek szilánkokká aprózzátok az egészet és kettétéptek, megsebeztek, feldaraboltok minket éjjel, mikor aludni szeretnénk; viszont üdv néked, alvás, bódult alvás, amely lágy köddé s porrá oszlatsz minden vonalat és formát, üdv, ó, végtelen mélyű víz, s hadd feküdjünk múmiaként, lárvaként befedve s letakarva, a homokban, álmunk mélyén.” (Virginia Woolf: Orlando – Szávai Nándor fordítása)