Silent Hill: Revelation 3D – köd, nörszök, belek, vér, satöbbi

írta Árpád
0 megtekintés

Mikor  a városba költözésem mellett kellett érvelnem egyértelműnek látszott, hogy a kulturális sokszínűséget, azon is belül a szórakozási lehetőségeket helyezem ideológiám középpontjába és ennek egyik fontos eleme a mozi volt, hogy bármikor is jelenjen meg egy film ne fél évvel később az első “warezolt” kamerás kópia megnézésére kellejen várni. A megtekintendő alkotás kiválasztása már ennél sokkal bonyolultabb, (mire szánunk pénzt, ugye) de ez alkalommal nem okozott különösebb fejtörést, hisz azon konzol (és PC) játék megfilmesítésének premierje közelgett, melyet két éjszaka alatt nyomtunk végig az unokatesómmal miközben különböző testnedveink csorogtak szemérmesen a lábunk szárán az iszonytató képektől és hangoktól, nem utolsó sorban pedig a roppant mód csavaros és baljóslatú végkifejlettel kecsegtető történettől. Igen, a ködbe burkolózó, bizarr lényektől hemzsegő amerikai kisvárosról van szó, Silent Hill-ről.

Találóan Helloween környékén debütált a magyar mozikban a Revelation. A trailer óta visszafojtott lélegzettel várták a rajongók a 2006-os első feldolgozás folyatását, köztük jómagam is. Az alcímet megfejelték a készítők még egy 3D jelzővel is – a film látványvilága is ebbe az irányba tendál mind a kameraállások, mind egyéb filmes technikák tekintetében, előrebocsátom: hol előnyére, hol hátrányára.

Mikor pár éve bejelentették a folyatást a megbolyduló rajongói fórumokon parázsviták alakultak ki arra vonatkozólag, hogy a játék melyik részéből lenne érdemesebb filmet forgatni – mert a SH sorozatnak alapot adó első játék története a harmadik részben folytatódik, míg a második rész (Restless Dreams – szvsz a sorozat legeredetibb darabja) egy teljesen különálló szálon kapcsolódik az elátkozott bányászváros szövevényes legendájához. Végezetül kiderült, hogy a harmadik részt választják – akkoriban úgy gondoltam, bölcs döntés egy a szakmában névvel bíró játékipari franchise-t valamilyen koncepcióba ágyazva átemelni merevlemezről a vászonra – a végeredmény egy még így is zavaros sztori, sok vérrel és gyomorforgató jelenettel, melyet a SH játékokon felcseperedő nemzedéken kívül nem sokan képesek értékelni – bár jobban belegondolva a rendező úr  (Michael J. Basett) csupán az eredeti történet cselekményszálára összpontosított. A teljes Silent Hill sorozat talán leginkább gusztustalanra sikerült darabja Heather Mason története, melyben tobzódnak a kifordult belek, levágott végtagok, megcsonkított lények és egy sátánista szekta megzakkant tagjai. Ez többek között betudható a japánok furcsa perverziójának is, (elvégre a japán Konami teremtette a franchise-t) hisz nincs annál nagyobb gyönyör, ha egy védtelen, fiatal nőnemű egyén egy csomó bizarr szörny martalékául szolgál – ez a tematika visszaköszön a szigetország animációs kultúrájában is, de nem kell mélyen beleásunk magunkat, gondoljunk csak Miyazaki Chihiro-jára.

A történet szerint a lányával Silent Hill-ben ragadt Rose de Silva (Radha Mitchell) valamilyen úton módon visszajuttatja kislányukat, az örökbe fogadott Sharon-t (vagyis inkább annak inkarnációját) Heather-t  (Adelaide Clemens) férjéhez Harry-hez (Sean Bean). Hét év elteltével, sok-sok költözéssel a hátuk mögött, állandó menekülésben a szekta tagjai elől egy újabb városba érkezik. A múlt nem törlődhetett el nyom nélkül, Heather-t éjszakánként rémálmok gyötrik. A város különös ereje visszahívja őt. Az új környezetbe történő beilleszkedés sem megy zökkenőmentesen, főként ami az iskolát illeti – sejthetően Heather útja messze elkerüli a “legjobb barátnő” és “legdögösebb bekebelezni való tyúk” kultúrkörét – inkább a meghasonlott “dilis szuicid hajlamú csaj” kategóriájába esik. Ennek köszönhetően lesznek kvázi jóban az ugyancsak újonc osztálytárssal Vincent-tel (Kit Harington).
Egy eleve rosszul kezdődő napon, amikor a gyanús külsejű magánnyomozó, bizonyos Douglas (Martin Donovan) megkörnyékezi Heather-t, és a menedéket nyújtó pláza falai közé pedig Silent Hill démoni ereje különös szörnyeket invitál, hazaérve főhősnőnek még azzal is számolnia kell, hogy apját elrabolta a Rend. Így hát Vincent hathatós segítségével Heather Silent Hill felé veszi az irányt, hogy leszámoljon vélhetően az események mögött álló Claudia-val, erszényében Metatron pecsétjével és apja pisztolyával. A történet innentől kezdve viszonylag kusza –  a játék ismerete nélkül felfoghatatlan és érthetetlen, ugyanakkor egyezem azokkal, akik úgy gondolják: akad némi öncélúság és logikátlanság a film hátralévő részében. Az akció, és a megkapóan lucskos hentelés váltakozik innentől kezdve a nagy euforikus kiteljesedésig.
A történet itt-ott kanyarít, zanzásít, kivesz és hozzátesz pár elemet.

A vizuális orgiát néhol megkoronázza a 3D (sajnos sima, nem IMAX) megléte, néhol pedig zavaróan hat, de összességében eléri hatását – kétségtelen a látványra épített a stáb – nem is lett rossz a végeredmény: hangulatos. Itt hozzá kell tennem még, hogy 3D szemüvegben szédítőnek hatnak a kameraváltások és mozgások, epilepsziásoknak ellenjavallott még csak a jegypénztár közelébe menni is.
Több visszatérőt is üdvözölhetünk a bizarr lények csapatában: a kedves nővérek alias “nörszök” és Piramisfej is tiszteletét teszi, akárcsak a “kar nélküli”, sőt epizódszerephez jut Valtiel is (igaz csak mint szobor). Az új befutók között van a “Manöken Szörny” (kellően rémes – ám túl plasztik hatású – néhol megmosolyogni való), Leonard Wolf (átalakult formájában) és végül de nem utolsó sorban a Misszionárius alias Claudia Wolf (Carrie-Anne Moss). Alessa besorolását a nézőkre hagyom , így ő marad a határeset szereplők és szörnyek között.

A talp bárd alá valót már kultikus módon Akira Yamaoka szerzeményei jelentik, melyek részben a játékokból is ismertek, mint például a főtéma vagy a lezárásként szolgáló “Rain of Brass Petals (3 voices edit)”, nem is beszélve a horrorisztikus zörejekről és statikus zúgásokról. A film teljes hangulatának 70%-a ennek tudható be. 

A szereplők és karakterek jól eltaláltak, ám arra felhívnám a szíves figyelmet: nem kell égbe magasztalandó színészi játékra számítani, hisz itt általában két arcberendezést láthatunk a színészektől – rémültet és rémültebbet, ahogy a szövegkönyv is pár kivétellel hörgésekből és sikolyokból áll mintsem mélyenszántó Coelho bölcsességből. Az viszont külön tetszett, hogy Heather ruhájára nagyon ügyeltek – ebben az oufitben játszhattunk vele a játékban is, tehát ezért piros pont!

Összegzés: Kicsit meghasonlottam a celluoid tekercs végére. A 3D miatt mindig vannak fenntartásaim – gondolom valami baj van a szememmel, mer keresnem kell azt a fejtartást amivel a másfél órát végignézem, hogy viszonylag élesen lássam a vetített képet – így is homályosak a szélei. De ettől eltekintve hatásosnak éreztem, kivételt képez ez alól pár túljátszott jelenet. A film történetvezetése zavaros, önmagában értelmetlen és nincs egyensúlyban az akcióval vagy éppen a szereplők hiteles reakcióival sem. Sajnos játékban jobban működött, mint filmben – az összhatást nem képes visszaadni.

Továbbra is az az álláspontom: rajongóknak kötelező, a többieknek pedig csak ha nagyon gyomorforgatót szeretnének vacsora utánra.

 

Ez is érdekes lehet