Outcasts – gondolatok négy rész után a BBC új üdvöskéjéről

írta Árpád
1 megtekintés

Az Outcasts a BBC legújabb sci-fi sorozata, amely leginkább a klasszikus űroperák jól kitaposott ösvényén haladva festi elénk az anyabolygóról emigrált emberek mindennapi küzdelmét, miközben egy új és jobb társadalmat igyekeznek létrehozni új otthonukon, a Carpathia nevű planétán.
Ízig vérig angol kreálmányról van szó, ami a kivitelezést illeti, hisz mi mással is indíthatna az első rész, mint egy William Blake idézettel, a Tigris című verséből…

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?
(
William Blake)

A választás persze nem „csakúgy” esett erre a versre, melyet a kis Linus Hoban tanulgat, az éppen bolygó-körüli pályára álló CT9-es szállítóhajó utasainak üdvözlésére, hanem egy szinten megidézi a baljóslatú sötétséget is, melyet Blake versében nem is a tigris, hanem inkább a „teremtő kéz” jelképez.
A Carpathia-ra tíz évvel ezelőtt érkeztek meg az első telepesek, akik a Földön éppen kitörni készülő válságok és háborúk elől menekülve döntöttek a távozás mellett. Az öt éves űrutazás után pedig egy virágzó bolygón kezdtek neki életük újbóli felépítésének. Mindenki második esélyt akar, és tiszta lapot, amelyet a itt meg is kap, de a múlt árnyai folyamatosan rávetülnek az éppen épülő világukra is. Otthon hagyott családtagok, több szállítóhajó katasztrofális földet érése, a földi múlt hibái, melyek újból kiütköznek egyénenként változatos képet festve a sorozat főhőseinek emocionális vásznára.

A sorozat tulajdonképpen csak azért mondhatja magáénak a sci-fi jelzőt, mert a cselekmény egy másik bolygón játszódik, kissé steampunkos miliőben, de mindezt feledtetni akarva a fő szál folyamatosan a szereplők érzései felé fordul. Széles választékban találunk itt szemezgetni valót, mint például a Carpathia egyetlen városának, Forthhaven elnökeként tevékenykedő Richard Tate (Lian Cunningham) lelki préselődését az erkölcsi és morális terhek alatt, melyek forgatagában, gyakran olyan döntéseket is meg kell hoznia, amelyek etikailag erősen kifogásolhatóak lennének, de a „nagyobb jó” érdekében nincs más választása. Munkatársa, a tudományos brigád nagyasszonya és a belső biztonsági szolgálat főnöke egy személyben, a maga is labilis érzületű Dr. Stella Isen (Hermione Norris). A doktornő még az első telepes hajóval érkezett, melyre csak úgy tudta felimádkozni az otthoni tudóstársadalom, hogy megígérték, férjét és lányát a következő hajóval utánaküldik. A sorozat eseményeinek idején már a 9-es jelzésű hajó érkezik a bolygóhoz, és egyben talán az utolsó is, így talán érthető Stella komorsága, elvégre is már lassan tizenöt éve várja az újbóli találkozást, és be kell látnia, hogy csúnyán átvágták annak idején, ezzel megpörgetve morális iránytűjét is, amely idáig sem éppen megingathatatlanul mutatott mindig észak felé, pláne, ha Tate elnök rendelkezéseiről van szó…

Az első részben tiszteletét teszi Jamie „battlestar galacitca” Bamber is, aki a szavaló kisfiú apukáját Mitchelle-t alakítja. Ő az az igazi pszichopata fajta rosszarc, akire minden sorozatban szükség van és itt is hozza a formáját (bár én már a BSG vége fele kezdtem unni a képét). Ő is az elsőkkel érkezett és a lakosság nagy része tiszteli, mivel a „felderítők” közé tartozik, akik annak idején, életük kockáztatásával a vadonban kutattak a túlélés eszközei után, miközben feltérképezték Forthaven környékét. Az idő viszont elhalványítja az emlékeket és mára már véget érvén a dicső napok, senki sem várja a nap hősét a kapuk előtt. A megkopott dicsőség halvány derengésében Mitchelle új tervet eszel ki, mégpedig, hogy felpakolja feleségét Karina-t és fiát, majd farok felvágva megindulnak saját élőhelyet keresni, mivel Forthaven egyre szűkösebbnek bizonyul, ő pedig szabadságra vágyik, arról nem is beszélve, hogy súlyos titkok lappanganak közte és Tate elnök között egy régebben meghozott „meg kell tennünk” döntés miatt. Felesége Karina a belső biztonságiak embere, akit arra kényszerítenek, hogy kémkedjen férje után, aki ezt megtudva kecses mozdulattal leüti őt, amibe később bele is hal. Fiát felcuccolva pedig megszökik a sorozat előrehaladtával már nem is annyira eszményinek tűnő településről, sarkában a biztonsági szolgálat elszánt embereivel.

A hajsza pedig nem várt fordulattal érve véget Mitchelle-t egy kőrakás alatti sírba parancsolja a rendező, amelyből egyértelműen leszűrhető a parasztvakítás, amelyet Bamber szerepeltetése okoz. Talán pont a Battlestar Galactica hasonlóan érzelemközpontú története miatt kerülhetett ide a nyitóepizódba, talán még később is kap szerepet (idegenek feltámasztják vagyvalamiilyesmi). Pedig már majdnem érezni kezdtük a két fontos szereplő, Tate elnök és a renegát utakat járó egykori felderítő Mitchelle közötti ellentétet és versengést, amely kihatással lesz majd az egész történetre.
De nem kell fő gonosz után sóvárognunk sokáig, ugyanis a légkörben a hőpajzsok hibájából adódóan éppen elégő CT-9-es mentőkabinjában ott ül átszellemült arccal Julius Berger (Eric Marius), akinek nevét sok bajt sejtetően suttogják az elnöki irodában összenéző Stella és Tate. A földi evakuációs program vezetője egy igazi féreg, amiről nem sokkal földet carpathiat érése meg is bizonyosodhatunk, a negyedik rész végére pedig egyértelművé válik, hogy a manipulatív főgonoszunk jelenlétében nem lesz könnyű a már megszokott titkolódzás mellett egyengetni Forthaven ügyes bajos dolgait.
A fő karakterek konfrontációi folyamatosan burjánzanak és bomlanak virágba, amikor kiderül, hogy a táboron kívül egy csoport fejlesztett emberi lény, akiket Mitchelle-nek ki kellett volna végeznie annak idején, vígan éldegél és bosszút forralva várja a visszavágás lehetőségét.
A belső szolgálatisok két nagy arca (és haja) Fleur Morgan (Amy Manson) és Cass Cromwell (Daniel Mays) egyértelműen uralják a játékidő nagy részét, mert míg a főnökök a kolónia sorsával és egykori döntéseik nyomainak eltüntetésével foglalatoskodnak, addig ők a morális dualitást testesítik meg. Cass az igazi szófogadó de azért laza srác, aki bele van habarodva munkatársába Fleur-be, aki viszont egy nagyon emocionális személy, mindezek mellett túlteng benne az igazság iránti vágy és a hit, hogy itt majd egy sokkal jobb világot építhetnek maguk és gyermekeik számára. Ez a szebb jövőbe vettet vakhit, pedig sok esetben (a szabályok semmibevételével) cselekvésre készteti a törékenynek tűnő lányt, amivel sok néző szimpátiáját nyerheti el (többek közt az enyémet is), mindezek mellett fontos szereplővé előlépve folyamatosan csodálhatjuk a fenekét hátulról, miközben éppen elfut, odafut, vagy szétszalad és hasonlók. 🙂

A telepesek egyébként sem unalmas hétköznapjait pedig tovább bonyolítják a Carpathián dúló elektromos homokviharok fergetege, a mentőkabinokból előtűnő, halottnak vélt családtagok megjelenése, vagy éppen Dr. Isen mély-agyi szkennerének jelenléte is, amelyek további összeütközésekhez vezetnek mind érzelmi, mint morális síkon.

A sorozat nagy hátrányai az időként előforduló suta párbeszédek, melyek fontos információkat rejtenének, de a szereplők részéről amolyan whatever lezárással érnek véget vagy váltanak át érdektelen témákba. Mindez mellet a sci-fi vonal gyenge megalapozottsága is rányomja bélyegét a hangulatra, mert míg például a Battlestar Galactica részéről nagyon is rendben volt a ki nem fejtett tudományos homály: hogyan működik az ugróhajtómű, vagy mi a cylonok energiaforrása , addig az Outcasts történetében igenis szükség lenne némi számadatra mondjuk csak a telepesek számát illetően, a napok hosszára sem apellálnak, pedig gondolom nem hajszálra egy huszonnégy óra alatt fordul meg tengelye körül a Carpathia, arról nem is beszélve, hogy mit esznek, vagy, hogy a szoláris energia hasznosítását hogyan oldják meg a folyamatos homokviharok mellett, amelyek azért biztos betesznek néha a napelemeknek – botrányos például, hogy a házakban minimum nyolc lámpa ég állandóan, illetve olyan berendezési elemek is megjelennek, amelyeket feltételezhetően épeszű tudósember nem rakna egy a káosz peremén sodródó bolygót elhagyó hajó fedélzetére… Ez főképp akkor igaz, ha ismerjük az elméletet, hogy minden kilónyi pluszteher számára mennyivel több üzemanyag szükséges a célba juttatáshoz – nem beszélve az öt éves űrutazásról, mivel ennyi idő alatt még a Naprendszerből sem nagyon lehet kiérni, nem egy több száz fényévnyire lévő bolygóra, szóval több sebből vérzik a tudományos vonal, amely könnyen okozhatja a rajongók marginálódását. Aki szereti a sci-fi-t egy idő után feladja, míg azok meg sem nézik, akik eleve irtóznak a zsilipkapus hiperteres dolgoktól – miközben valójában inkább egy pszichológiai drámáról van itt szó, melyet én kifejezetten élvezek.

*De hát a Stargate Universe-ről és a Caprica-ról is örömódákat zengtem, pedig mindkettőt elkaszálták a érdeklődés hiányában. 🙁

Összességében azt kell mondanom, hogy négy rész megnézése után is sanszos, hogy folytatom a sorozat bámulását, mert felüdítőnek találom az emberi drámák bemutatását, főként egy olyan alapsztorival, amely egy rakás morális kérdést vet (remélhetőleg) fel, mint amilyen egy új társadalom építése és a szebb jövő megvalósítása érdekében tett lépések hasznosságát és szükségességét illeti, a hozzájuk tartozó emberek érzelmi diszpozíciójának kavalkádjában. Megtekintésre ajánlom, már csak az imádni való angol akcentus miatt is, amiért annyira tudtam becsülni Dr. Rush-t (Robert Carlyle) is, aki ugyanúgy egy kettős személyiség volt a Stargate:Universe-ben is. Remélem az Outcasts-ban is láthatok ilyen kettősségeket, elsőre mondjuk Stella Isen lehet esélyes, de Tate elnök már meg-meg villantotta a kötelesség-felelősség összeférhetetlenségéből adódó feszültséget.

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet