Mi emberek szeretünk triviális kérdéseket feltenni. Mi a boldogság? Mi a szeretet? Mi a gyűlölet? Hogyan legyünk sikeresek? Mi tesz emberré valakit? Mi ad értelmet saját létezésünknek? És végül a bónusz kérdés: mi az élet értelme, úgy általában?
A feltett kérdések java része szubjektumunktól függ, a rendelkezésre álló válaszok, habár egy fogalommal kapcsolatosan keressük őket mégis ezerfélék lehetnek, mert a saját, emberi tapasztalataink tükrében tudjuk csak őket megválaszolni. A szeretet önmagában nem létezhet, hisz egyrészt nevezhető ösztönnek, vágynak, sőt, félelemnek a szeretet tárgyának nélkülözésétől, vagy éppen a magánytól. A siker, vagy a boldogság is csupán ilyen, általános igazságként énünktől függő fantazmák.
Pár hete láttam Luc Besson új filmjét, mely tudományos szempontból ingatag lábakon áll (áll? inkább fekszik). A történet szerint a film főhősnője, Lucy (az egyébként butuska, szőke csaj) egy szernek köszönhetően képes lesz kihasználni agya potenciáljának 100%-át. Igen, ez alapsztorinak is hülyeség, hisz eleve az agyunk 100%-át használjuk, minden terület felelős valamiért. A koncepció pont akkora blődség, mint a kreativitást és a logikát agyféltekékhez kötni, mikor pl. egy ötlet születésénél mind az elemző, mind pedig a kreatív metódusokat használjuk (mintakeresés, minta igazolása, újdonságtartalom vizsgálata, valóságpróba, döntés), sőt az emberi agy működése és a gondolatok keletkezése hálózatos, belső kommunikációra utalnak.
Egy dolgot viszont nem vitathatunk el a Lucy-tól, hogy az élet értelmére egész egyszerű és egész ésszerű választ sikerült adniuk a készítőknek, méghozzá úgy, hogy kiemelték a negyedik dimenzió, az idő jelentőségét. Szóval, mi az élet értelme a lassan Istenné váló Lucy szerint? Nem, nem a 42 lesz az, hanem az örökítés. A mikro világtól a makro univerzumig az élet számtalan formájának fő feladata (mint egy valóban végtelen Samsara) átadni a birtokolt információt a következő nemzedéknek. Nézzük csak akár a sejtek osztódását, a növények és állatok szaporodását, az utódgondozást, vagy éppen az emberi világ működését. Mind ugyanarra az elvre épülnek: hogy az idő síkjában átadják a általuk szerzett információt az utódoknak. A élet egy önmagát vég nélkül másoló, replikáló, hagyományozó ösztön.
Nem túl romantikus, de kb. a lényege ebben áll. Hogy miben hiszek? Hogy valamiképp az ember meghaladta a test síkját és miként a biológia hirdeti az egyed megismételhetetlenségét, úgy hisszük az emberi szoftver, a lélek egyedülállóságát is, mely a tudás és tapasztalat útján érik, nemesedik.
Igazán hálásak lehetünk a nagy művészeknek, akik saját szellemi örökítőanyagukat ránk hagyták és valahogy legyőzték az idő kereteit, a pillanat határait. Da Vinci, Rimbaoud, vagy éppen Petőfi még évtizedekkel, sőt évszázadokkal később is “megtermékenyíti” az utókort saját ideáljaival.
A Cristopher Tin által szerzett Mado Kara Mieru (Az ablakon keresztül láttam) megidézve a japán haiku egyszerű szépségét ünnepli az élet körforgását: tavasz, nyár, ősz, tél; tavasz. Az egyik kedvencem, főleg ebben a feldolgozásban, ahol négy különböző korú és hangú hölgy énekli a vokált, mint gyermek, felnőtt és idős személy, majd a negyedik ismét gyermekként.
mado kara mieru / through the window I see
kagayaku ume ichirin / one shining plum blossom
ichirin hodo no / that warmth of
sono atatakasa / one blossom
0 hozzászólás
Ez a bejegyzésed most nagyon betalált nálam. 🙂 Köszönöm.
Érdekes, hogy pont ezeket a bejegyzések népszerűségét esik nehezemre értékelni, mert kicsit olyan, mintha kifordítanám a szellemem és kontroll nélkül mutatom meg az olvasóknak, úgy, hogy közben, nem a SEO vagy a kattintásszám motivál – erre ez rögtön betalál. 🙂 Többet kellene mélyebb dolgokról írni? Talán. Mindenesetre köszönöm, hogy olvasol!
Igen ez teljesen átjön a bejegyzésen. Szerintem érdemes többször ilyet is írnod. ^^ És szintúgy köszönöm – ezúton is. 😀
Erről a Lucyról már sokat hallottam egy kollégámtól, aki egyáltalán nem tud filmet mesélni. Érdemes megnézni egy nem túl nagy filmrajongónak is (pl. nekem)?
Fogas kérdés, én abszolút nem vártam semmit ettől a filmtől és nem is tudott olyan mértékig megrengetni, mint pl. a Noé (tudom, tudom, a kritika és a nézők is utálják, de az a zene, könyörgöm!), vagy pl. most nemrég az Interstellar (igaz csúnya webrippen).
Én azt mondanám, hogy ha nincs jobb dolga az embernek és akar egy látványos filmet és a sok zagyvaság közül szeretne valamilyen tanulságot kihámozni, akkor nosza a nemzeti filmkölcsönző vagy a különböző stream oldalak, most már biztos felkerül rájuk.
Scarlett Johanson, mint főszereplőnő egyébként nem rossz, az első egy harmadban, utána már úgysem lesznek érzelmei. Kicsit éreztem amúgy a filmen, hogy tiszteleg másik nagy filmek előtt: pl. Akira, Űrodüsszeia .
Gyönyörű volt a zene! 🙂
A filmet még nem láttam, de a post igazán gondolatébresztő volt. Először is azért mert magam is úgy tudtam, hogy agyunk 10%-át használjuk, aztán most már kíváncsiságból is utána kutakodtam egy kicsit és ez a cikk is (http://www.hazipatika.com/eletmod/tudomanyos_erdekessegek/cikkek/tenyleg_csak_az_agyunk_10_szazalekat_hasznaljuk/20140710104951) arra utal, hogy ez egy tévhit.
Bár nem is tudom… lehet azon vitatkozni, hogy mégis hány százalékát használjuk ki teljesen, de túl sok értelmét nem látom. Szerintem az a fontos, ami az egyéb szintjén megnyilvánul akár mint készség vagy tehetség. Pl. amikor egy Dali festményt nézek, nem azon fogok agyalni, hogy vajon mekkora terültet és hogyan használt az agyából, amikor ezt készítette.
A másik az öröklődés kérdése. Most lehet, hogy meredek lesz, amit mondani fogok és nem szeretnék senkire se ráerőltetni semmilyen hitet, de személy szerint azt a nézetet fogadom el, hogy öröklődés csak a külső tulajdonságok szintjén létezik. Tehát pl. a szemem színét öröklöm valamelyik rokonomtól, de egy benső tulajdonságot, mint mondjuk a türelmetlenség, azt hozom magammal és hasonló karmával rendelkező szülőpárhoz születek le stb. Ezt, mint egyébként a család fekete bárányának, egyáltalán nem nehéz elfogadnom és a szemem színét nem tudom felülírni, de a türelmetlenségem igen.
Ez tudom, eléggé bonyolultan hangzik, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy senkit sem áll szándékomban a hitében megbántani vagy a saját hitemet rátukmálni. Egyszerűen csak ez jutott eszembe.
Azonban a munkánk, az alkotásaink révén valóban inspirálhatjuk, “megtermékenyíthetjük” egymást, ez így van.
Azon túl, hogy láthattunk már ezt a témát feldolgozó filmet (Csúcshatás) engem nem különösebben nyűgözött le. Nem indult rosszul, jófajta akció thrillernek ígérkezett, de a film második felétől kezdve, kifogyott belőle a szufla.
És sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért? Egyrészt lineáris úton haladunk a végkifejlet felé, amely erősen predesztinálható, hisz valamiféle csúcsra járatás történik, hogy Lucy elérje a 100%-ot, de micsoda nagyszerű dolog lenne, ha mégsem érné el. Mármint, akkor nagyobbat ütne a történet.