Mi mással is kezdenénk az új esztendőt, ha nem egy Woody Allen által rendezett filmmel. Az „Éjfélkor Párizsban“ műfaji besorolás szerint romantikus komédia, bár a történet és a mondanivaló sűrűn kilóg a keretből, mert a hasonszőrű filmekkel ellentétben itt azért mégis kiérződik a nevelő szándék. Nem kell világmegváltásra számítani, sem technika, sem színészi játék tekintetében, a történet pedig sablonos. Bizonyos mozzanatok már már a klisé határát súrolják, mégis van varázsuk. Összességében a mondanivalója a következő: légy az aki lenni szeretnél és ne akarj feltétlenül megfelelni mindenkinek. Szép, pozitív és mérhetetlenül nyálas mantra – mégis hatásos, hisz elég sokszor, hétköznapi emberként is szem elől tévesztjük ezt az egyszerű, mégis nagyszerű igazságot.
Ugyanúgy, mint ahogy ezt főhősünk is tette, a forgatókönyvek írásba belefáradt Gil (Owen Wilson), aki első regényén dolgozik – többet, jobbat, igazabbat kíván alkotni. A kaliforniai szirupból ragadja ki őt és már az első pillanatban ellenszenves jövendőbelijét, Inez-t (Rachel McAdams) egy üzleti út – bizony, Párizsba érkezik a fiatal pár, ahol természetesen összefutnak a hölgy dúsgazdag ám garasoskodó és reménytelenül kicsinyes szüleivel, akik szervileg rühellik jövendőbeli vejüket. A párbeszédek során rendszeresen találkozunk ezekkel a szegényt Gil-t illető jelzőkkel: holdkóros, agyatlan, álmodozó, korlátolt, stb. Ennek tetejébe még megjelennek Inez állkozmopolita barátai is, Paul és Carol, akik ellenszenvessége és lenézése Gil irányába lehengerlő. A dolog szépsége, hogy Inez még csak meg sem próbálja megvédeni kedvesét. Az alapkoncepció adott – egy senki által nem támogatott, lenézett író esete életének hibás döntéseivel, melyeket csak tetéz ama szándékával, hogy Párizsba kíván költözni, persze erről Inez hallani sem akar, ahogy a jány szülei sem.
Egy megalázóra sikerült közös éjszaka után Gil leválik a kellemetlen társaságról és gyalogszerrel vág neki Párizs utcáinak melyeken rendre el is téved. Az éjféli harangkongás kíséretében gördül be életébe a megváltás, egy oldtimer Peageout képében és a benne ülő szokatlan partiarcok kíséretében. A bonyodalom egyértelműen akkor veszi kezdetét, mikor kiderül, hogy az éjszakát valójában Zelda (Alison Pill) és Scott F. Fitzgerald (Tom Hiddleston) szerénynek semmiképp sem nevezhető társaságában tölti, sőt összetalálkozik nagy példaképével Hemmingway-vel (Corey Stoll) ( is egy nem átlagos ivóban. A történet folyamán kiderül, hogy főhősünk valamilyen csoda folytán az általa mélyen csodált 1920-as évek Párizsába csöppen, ahol sorra találkozik az művészet nagyrabecsült titánjaival, akik mind egy két mondat erejéig hasznos szellemi útravalóval látják el a kivirágzó írót, aki ezáltal végre magára talál. A reggelek a való világban köszöntenek Gil-re, ahol Inez érdektelensége és a többi retardált rokon és barát közönye vár rá. A képmutató és álszent jelenből éjszakánként újabb és újabb kirándulásokat tesz az európai művészet aranykorának Párizsába, ahol többek között találkozik Picasso-val, Moune-val, Dalí-val vagy éppen Gertrude Stein-vel (Kathy Bates). A szerelem az alternatív valóságban is szerelem, úgy ahogy az igazság és a ráébredés is mind mind ott leledznek.
Gil-nek rá kell jönnie, hogy jelene elől menekülve csak könnyíteni próbál a tényen: Inez nem neki való és élete sem éppen olyan, mint szeretné. A megoldás a tündérmesékkel és a Csodaországgal határos éjfél Párizsában vár rá, de a döntést saját idejében kell meghoznia.
Szubjektív összegzés:
Már csak a történelmi személyek karaktereinek felbukkanása is érdekes távlatokat nyit a film számára, főként mert számomra maga a főhős karaktere ellenszenves, bár a rendezés és a történetet körüllengő aura könnyen magával ragadja a nézőt – így segítve a beleélést. Egyszerű, nagy fordulatoktól mentes, könnyed filmélmény, mely szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató.