Sátántangó nézése közben ötlött fel bennem a lassú halál és a sorvadás nemes egyszerűsége. Van, hogy eltűnődök rajta: klasszikussá igazán csak azok az alkotások válhatnak-e, amiket nem ért a közönségük? Ez esetben pedig minden művészet-e, ami teljesen értelmetlen? Gondolok itt a nagy impresszionista vagy szürrealista festőkre, írókra, filmesekre főleg. Hát Picasso piros pacája a fehér vászon közepén, csak azért mert az ő neve fémjelzi, már a művészet kvintesszenciája lenne?
Egy olyan gesztus, amit bármely gyermek megtesz óvodás korában, napjában akár százszor is? A szar és a művészet közötti határvonal meghúzása a szemlélődőre és a műértőkre marad, még ha sokszor nincs is egyetértés közöttük. Annyit elmondhatok, hogy nyolc percen keresztül teheneket nézni, amint egy TSZ udvarán bőgnek számomra inkább az unalmat jelenti – aztán be kell ismerni: olyan időben, olyan világban, olyan témára komponálták a képsorokat, melyben nincs sietség, vagy hiperlink a szarvasmarhák farkára masnizva. Itt érzés van, akárcsak Lynch esetében. Át kell érezni a lassú, lusta pirkadatot és a fekete-fehér világ nyomasztó miliőjét, a film hátteréül szolgáló környezet reménytelenül gennyedző egyszerűségét – óhatatlanul is párhuzamot húz a faluról elszakadt néző, az otthoni állapotokkal. A Sátántangó egy szörnyű film, már annyira szörnyű, hogy jó, habár én csak két jelentet nézek vissza rendszeresen: az elején a furcsa párbeszédet a nagybögyű asszony és szeretője között, amint kikászálódnak az ágyból, mert a férfi egy nem is létező harang kongását hallja, a nő meg a rémálmáról mesél. Aztán ez is elsikkad a pillanatban, mikor a nő a lavór fölé guggol és kimossa magát. Ekkor hangzik el az átlagember részéről megfogalmazott egyszerű, ám nagyszerű igazság:
Csak nézni, ahogy telik a kurva élet
A másik jelent egy már valami nagyon bizarr – ha ugyan a Sátántangó esetében van egyáltalán összehasonlítási alap arra nézve, hogy mit nevezünk bizarrnak – a szellemileg kissé alulfejlett kislány, Estike megbünteti macskáját Micurt, mert az bepiszkított… Abszurd a kép, a monokróm csendesség, a „Kiskacsa fürdik” dúdolása az állatnak, majd következik a négylábú megkínzása. Az ártatlanság mögött rejlő tudatlanságból táplálkozó, magunkkal hozott vagy épp eltanult gonoszság, melynek ez esetben sokkal súlyosabb jelentése is van. Miközben birkózik Estike Micurral, ezt mondja neki: Erősebb vagyok nálad! / ki nem fejtett magyarázat, pőrén univerzális igazság… és ha ez nem lenne elég, végignézhetjük, amint hálóba csomagolja a jószágot és elmegy tejért, melybe patkánymérget kever és megitatja vele. Realtime látjuk a kamera másik oldaláról, amint szegény pára kimúlik – megrázó, szürreális, amikor pedig végül a kislány is megmérgezi magát, miután fél napon keresztül a hóna alatt, mint valami ostoba táskát, magával hurcolja a tetemet a vég nélkül szakadó esőben.
Annyi szinonimát köt meg ez a két jelenet, hogy hosszasan kell rajta gondolkodnunk: vajon szétbontható-e több különböző szimbólumra, vagy egyszerűen csak így tud működni, a nyers egyszerűség és kulisszák mögötti fantomvilág.
És ami igazán megfontolni való: valójában minden ember egy ilyen fekete-fehér Estike, csuromvizesen, döglött macskával a hóna alatt hosszasan bandukolva az alföldi pusztában, patkányméreggel a zsebében. Már a pusztítás sem adhat feloldozást számára: marad hát saját életének kioltása, menekülésként az őt megfertőző világtól – mert a virágok sorsa már csak ez, így válva az enyészet martalékává…
tudta jól, hogy angyalai már elindultak érte