Sok fogadalmam volt már életemben, általánosságban ezek többségét be is tartottam – leszámítva a meglehetősen túlzó, újévi fogadalmakat. Budapestre kerülésem előtti két hetében már elindult a promóció: Szabó István álmodta vászonra Szabó Magda regényét, az írónő egyik legszebb, legmeghatározóbb, legkarakteresebb művét, az Ajtót. Ezidáig sokan azon a véleményen voltak, hogy mivel ez egy lélektani regény, szinte filmre vihetetlen… Kicsit egyet is értek, kicsit ellenkezem is, de első idegenben töltött hetem nagy eseménye kétségtelenül a Mamut pláza mozijában vetítésre kerülő film lett – vagy csak lehetett volna?
Általában igyekszem objektív hozzáállást tanúsítani, amikor egy adott témáról, főként könyvről vagy filmről írok kritikát, mert célom a pártatlan tényfeltárás, nem pedig az olvasó/néző megvezetése saját elvárásaim tükrében, az adott mű kapcsán. Ez alkalommal viszont túlontúl hozzám nőtt eme történet, hisz a könyvet “csak” négyszer olvastam, a hangoskönyvet pedig kb. ötvenszer hallgattam meg az utóbbi két évben, melyből az is következik, hogy szinte szóról szóra, jelentről jelenetre ismerem a történetet. Igen, ez a klasszikus állapot, amikor is a fejünkhöz vágják: a film sosem adhat olyan élményt (pláne nem zanzásítva másfél órában), mint a könyv, melynek akár minden sora után tarthatunk megállót, elmélkedhetünk azok tartalmán. Az Ajtó hatványozottan viseli magán ezt a jegyet – minden szónak, mondatnak, bekezdésnek idő kell, míg igazán leér a lélekig. Ízlelgetni kell, mint a jó bort, nem pedig az üveg szájára cuppanni és szárazra nyalni a flaskát. És itt is a fő probléma a filmmel: nem tud átlényegülni, csak részleteiben képes arra, amire a könyv. Leginkább az eseménytelenség eseményei okozzák a gondot: a történet egy írónő és házvezetőnőjének sajátságos, viszontagságokkal teli kapcsolatát mutatja be attól a pillanattól kezdve, hogy Szeredás Emerenc megjelenik az író házaspár életében, egész addig a momentumig, míg megsebzetten, mégis méltóságteljesen kivonul a múltszázad Magyarországának díszletei közül. Tragédia, melankolikus, iróniával és egyetemes igazságokkal átszőtt történet ez, két ember között létrejövő kapcsolatról, melynek tartópillére a bizalom, ugyanakkor ez is okozza az extázisba torkolló dráma végén mindkettőjük vesztét. Szeretni és bízni felemelő érzés – ugyanakkor remek példája az árulásnak is, melyet ha nem is mondanak ki így, mégis érződik: szándéktól függetlenül is csak árulás. Ahogy az írónő regénye első fejezetében le is írja: “Én öltem meg Emerencet és ezen az sem módosít, hogy nem megölni, hanem megmenteni akartam.”
A könyv leíró részeinek tükrében hathatós és hiteles enteriőröket és világképet mutat be a film, hangulatos kamerabeállításokkal, hol aranyszín, hol hűvös optikai szűrőket használva igyekeznek átfogni a jelenet hitelesebb érzékeltetését. Sikerül is, igaz csak félig meddig. Jég véleménye, aki elkísért a vetítésre, talán a legrelevánsabb, hisz ő nem állott kapcsolatban előzőleg az irodalmi alkotással, így teljesen pártatlanul unhatta magát kishíján halálra – a saját unalmam és a vontatottság érzése esetemben persze betudható volt a történet mélyreható ismeretének… Ugyanakkor végkövetkeztetésként arra jutottunk: az Ajtó nem jó film. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, de az aki ismeri a regényt érthető hiányérzettel fog felkelni a székéből, míg azok akik nem, másfél óra tévéjátékos minőségű, átélhetelen élményként azonosítják – filmként sem képes a szorit nem ismerőket megkötni, meghatni, bevonni. Ez is kulcsfontosságú megállapítás: minőségileg tévéjáték és nem mozifilm. A másik amit megemlítenék, az az enyhe kis igazságtalanság, hogy a főszereplők bizony – magyar történet, magyar író tollából, magyar rendezővel – külföldiek. Megértem én, hogy a címszerepben egy Helen Mirren (Emerenc) és Martina Gedeck (Magda) mégiscsak húzónév a fim számára az értékesítés illetve marketing során, de azért kikérem magamnak: nem létezik, hogy nem találtak egész Magyarországon két olyan kaliberű és tehetségű magyar színművésznőt, akire ráoszthatták volna ezen szerepeket – jó, tudom, a költségek oroszlánrészét a koprodukcióban a német fél állta és kénytelenek voltak tejesíteni az iránti igényüket is, hogy egy német színésznőt is tessék már beletenni, de van olyan kompromisszum ami már nem a lenyelhető kategóriába tartozik. A kontraszt hathatós, hisz a többiek meg mind magyarok… Az angol (eredeti nyelvű) verzióban a magyar színészek artikulációja és akcentusa hiteltelen, suta, míg a magyar verzióban a szinkronra leginkább a furcsa jelző illik.
A szépirodalmi mű nemcsak története miatt páratlan, hanem nyelvi sokszínűsége, a szöveggel történő virtuozitást sem elhanyagoló játéka okán egyedi. Ezen egyedisége, zamata pedig pusztán olvasatban képes megadni egyéniségét. Megfilmesítve már lapos – hiába a lépten nyomon a regény szövegével azonos szövegkönyv. A monológok átcsapnak dialógusokba, a mellékszereplők személye nem is érződik – holott a könyvben külön fejezetek jutnak Polettnek vagy éppen Sutunak. A film legnagyobb gyengéje, amit pedig már fentebb is megemlítettem: a történet lélekközpontúsága: itt nincs akció, vagy szokványos törénetív, sem a végén világmegváltás és repeszeket szóró, robbanó gránátok. Itt csak az érzelmek és a hétköznapok vannak és ez ilyen téren megfilmesíthetetlen úgy, hogy az szórakoztató legyen egy amerikai blockbusterekhez szokott átlagnéző számára – holott pont a történetre koncentráltak a lelki mélység helyett. Talán így egyszerűbb volt? A Barabás Béla által komponált filmzenére pedig talán az “idegesítő” a legjobb szó: hegedű nyenyerészés és egy adott téma vonul végig a filmen, ebből adódóan pedig csak imádkozunk, hogy ne csendüljön fel ismét, mert lassan de biztosan nyúzzuk le az ülések karfáinak borítását. Semmi változatosság vagy színvonal ami arra késztetne, hogy megvegyük az albumot – de ez valahogy jellemző is a magyar filmekre, szegény Szabó Magda másik megfilmesített regényére is igaz ez, az Abigélre, ami pedig brácsa – oder – cselló témája legalább fülbemászó és kellően komor, viszont ugyancsak egysíkú és a negyedik rész végén már herótja van a nézőnek tőle…
Összesítve: a karakterek önazonossága giccs, a zene szörnyű, a történet lapos, a speciális effektek, mint a műhó (amelyből nem kerül a szereplők arcára egy pihe sem!), a nem ázó kabátok az esőben, az otromba CGI grafika a visszaemlékezésekben (ahol egy aranyhal és ponyt háttértörténete is befigyel – de hogy minek?), a mellékszereplők csupán árnyékképek, mind mind rosszul eltalált. Adaptációként inkább letagadni való, önálló filmként pedig kínzóan unalmas… /fesztiváldíjak és égbemenő promóciók ide vagy oda.
*Megjegyzés: a történet Viola nevű keverékkutyája nekem úgy tűnt elsőre mást jelentett, mint a rendező számára. El is szégyelltem magam: – Ennyiszer olvasni és hallgatni hangoskönyvként egy regényt és az én szememben a kutya egy kis sarki keverék, itt meg egy borjú nagyságú fajkutyának tűnő valami. Aztán más kritikák is kirtértek erre: az bizony egy fajtiszta golden retrvier a filmben, a könyvben pedig nagyon nem így van – ezért megnyugodtam: csak egy újabb pontatlanság a megfilmesítés folyamán…