„ …és akkor a királylány és a kastély minden lakója, mély álomba szenderült…“
A japán mondavilágból táplálkozó animék sajátos hangulatukkal teremtik meg a nyugati kultúrában nevelkedettek számára azt az egyedi varázslatos világot, melyet csak szájtátva tudunk bámulni. Ám ugyanilyen biztos kézzel nyúlnak az európai mesevilág történeteihez, melyek implementálása során nem állnak meg pusztán a feldolgozás és a nézőpontváltás eszközeinél, hanem a mesére, mint keretre feszítik ki a sajátos történetszálakat. Ezek metszéspontján jön létre, a japánokra oly jellemző filozófia és komplexitás sajátos mintázata. Erre kiváló példa a Tövisek Ura.
Az Ibara no Ou (King of Thorns) először manga (japán képregény) formájában jelent meg Iwahara Yuji tollából 2002-ben és 2005-ig futott nagy sikerrel. Végezetül a híres anime stúdió a Sunrise szárnyai alatt készítették el 2009-ben a mozifilmet is.
A történet 2012-ben veszi kezdetét, amikor is megjelenik egy új, eddig ismeretlen fertőző betegség, a Medúza-szindróma. Nevét a görög mondavilág híres alakjáról kapta, akinek szemébe nézve a halandók kővé dermedtek. Hasonló történik a betegség áldozataival is. Egyik pillanatról a másikra szárad el testük és törik darabokká, mint egy porcelánbaba. A betegség halálozási rátája 100%. Ebben a zűrzavarban hozakodik elő egy tudományos cég egy nagyra törő tervvel, melyben egy távoli kastélyban 160 kiválasztott személyt a mélyalvás, az az a hibernáció állapotába helyeznek, míg meg nem találják a vírus ellenszerét. Ekkor kerül a képbe a kiválasztottak között egy ikerpár, melynek csak egyik tagját választották be a programba. A két lány között, mivel szüleik meghaltak, szoros kapcsolat van. Shizuku végig támogatja húgát, a félénk Kasumit, hogy vegyen részt nélküle is a programban. Kasumi sokat kesereg, mert nem akarja magára hagyni nővérét, nem akar elválni tőle, de legvégül mégiscsak befekszik a hibernáló kapszulába. A létesítmény teljesen önellátó, melyet a titokzatos ALICE nevű mesterséges intelligencia vezérel. Az energiatartalékok közel száz évre szavatolják a páciensek zavartalan hibernációját. Kasumi a pokol kellős közepén tér magához, nem tudva, hogy mennyi idő telt el álomba merülve. Az energiaellátás megszűnt és a hibernációs kamrát mindenhol tövisekkel tarkított indák hálózzák be. Miután mindenki felébred, veszi kezdetét a pokol, mikor ismeretlen, szárnyas teremtmények jelennek meg és kezdik mészárolni az embereket. Egy szerencsétlen véletlen során a túlélők egymáson áttaposva rohannak a felvonó kinyíló ajtói felé, melyen túl csak a feketén tátongó liftakna várja őket. A túlélők maroknyi csapatában csupán hét ember marad, köztük Kasumival. A rémült emberek nem tudják, sem, hogy mennyi idő múlt el, sem hogy mi történt odakinn a világban, ezért egyetlen választásuk – személyzet és ALICE híján – hogy a maguk erejéből jussonak ki a létesítményből és találjonak válaszokat.
Az események hömpölygése alatt lassan viszont kiderülni látszik, hogy az egész program lényege nem a páciensek megmentése volt és hogy több olyan titok lappang a kastély falain belül, melyek megváltoztathatják az emberiség fejlődésének irányát. Valamilyen véletlen folytán pont a félénk Kasumi kerül középpontba és történet folyamán egyre több olyan emlékkép jelenik meg elméjében, melyekből lassan kezd összeállni a kép.
A King of Thorn kíváló anime, ha technikai szempontokból vizsgáljuk. Az animáció szép (bár kicsit itt-ott túlzásba vitt CGI visszaüt, de nem eredményez jelentős élménykiesést) és folyamatos, a karakterek egyeznek a manga stílusával, a zene pedig kitűnő választás volt. A seyyuk (japán szinkronszínészek) munkája pedig, mint mindig, lenyűgöző – persze ezene nincs is mit csodálkozni egy olyan országban, ahol negyedévente 20-30 anime sorozatot készítenek és a már jól bevált szinkronszínészeket kérik fel a nagyfilmek karaktereinek életre keltéséhez. Mindehhez jön még a hangulatot folyamatosan szinten tartó narráció, melyben a Csipkerózsika meséjét hallgathatjuk a történet bizonyos fordulatainál, így többletjelentéssel felruházva a magában sem egyszerű sztorit. A manga ismerete nélkül is magas színvonalú szórakozást nyújt, bár kicsit kuszának és sűrítettnek tűnik a történet, de éppen emiatt is igaz rá, hogy nem hagy lélegzetvételnyi pihenést sem a néző számára. Folyamatosan adagolják az információkat, melyeket (olyan japánosan) megfejelnek még morális tépelődéssel.
Ami a japán történetvezetésre egyébként is jellemző, az a Tövisek Urá-ban is tetten érhető: nincs egyértelműen negatív vagy pozitív karakter. Mindenkit saját motiváció hajtanak, ettől pedig igazán emberivé vállnak a szereplők.
Összegzés: Habár nem vonultat fel korszakalkotó eszközöket sem technikai, sem történeti szempontból, annyiban egyet kell értenünk, hogy a 2010-es év egyik meghatározó húzónevei között szerepel a Tövisek Ura. Bátran tessék nekiülni, nem fog csalódást okozni!