A méltán híres anime rendező Makoto Shinkai filmes életútjának eddigi legizgalmasabb, legszebb és talán legtanulságosabb darabja kétségtelenül a 2011-es „Children Who Chase Lost Voices from Deep Below“. A fény és árnyék mesterének új filmje négyzetre emeli a csak Shinkai úrra jellemző képi világ és történetvezetési technika keresztezéséből fakadó stílust, mely elmossa a film és animáció közötti határvonalat. A 2005-ös „5cm per second“ szívbemarkoló szerelmi története után biztos kézzel nyúl az Orfeuszi legenda alaptémájához, ahol a főhős leereszkedik az alvilágba, hogy megmentse halott kedvesét. A magában is elgondolkodtató alaphang keretére feszíti rá a fantasy stílus szerteágazó lehetőségeit. A való világ behatárolt karaktereit használva invitál bennünket egy lélegzetelállító utazásra mely egyrészről a mélység világát, másrészről az emberi lélek árnyoldalát tűzte ki úticélul.
A fiatal iskoláslány, Asuna a maga által eszkábált rádióvevővel kaptat minden nap a falu fölé magasodó szirtre. Halott édesapjának öröksége, a különös kristálydarabbal megtoldott rádió egy nap furcsa dallamot fog egy ismeretlen helyről. A kislány beleszeret a hangba és megszállottan keresni kezdi annak eredetét, míg egy nap össze nem találkozik egy rémséges szörnnyel. A furcsa lény éppen rátámad Asunára mikor megjelenik egy fiatal fiú és megmenti a lányt tőle, miközben maga is megsebesül. Csak később derül ki, hogy a fiú és a szörny is Agartha elveszettnek hitt, föld alatti világából származik, ahogyan az a bizonyos dal is. Rövid ismeretségük során Asuna megkedveli Shunt ám pár nappal később hiába várja őt a szirten. A fiú meghalt, mivel a mélység lakói elpusztulnak a felszínen. A lesújtott és magányos kislány osztályának élére új tanárt jelölnek ki: a mindenre elszánt Morisaki professzort, akinek eltökélt szándéka, hogy megtalálja az Agarthába vezető kaput, ám erre szükség van egy bizonyos klavisz kristályra. Egy ilyen lógott Shun nyakában is. Asuna egy újabb véletlen folytán belebotlik Shun testvérébe Shinbe, aki a bátyja által felszínre hozott kristályért jött, ám az események sodrásában kénytelen magával vinni a lányt is, mikor állarcos fegyveresek kezdik üldözni őket, akiknek egyike meglepő módon Morisaki… Az utazás kezdetét veszi Agarthába, mely során a szereplők lassan megismerik az őket hajtó vágyak eredetét és meg nem békélnek velük, mint ahogyan arra a film alcíme is utal: „egy utazás az búcsúért“.
Az anime, hasonlóan Shinkai korábbi munkáihoz, az emberi magány és a szerettek elvesztésének témáját dolgozza fel, bemutatva, hogy néha milyen hosszú és nehéz utazásokra van szüksége szereplőinek, hogy elfogadják a mindig velük lévő fájdalmat és megtanulják elengedni azt. A film sokféle történetszálat igyekszik összefogni, teszem hozzá sikerrel, mint amilyen a társadalom és természet ellentéte, a régmúlt tisztelete, a fiatalságban rejlő erő és hit, az elvakultság demoralizáló hatása, mely a fájdalomból táplálkozik. A film olyan egyszerű igazságok sorozata, mely tízpercenként üti arcul a nézőt, miközben a háttérben virágba borul a vezérszál és egyre mélyebbre merülünk Agartha misztikus világában, melynek problémái nem sokban különböznek a felszín dilemmáitól. Valójában csupán egy két órányira nyújtott tükör felszínén haladunk át Asuna kezét fogva, hogy egy kiszínezett és felnagyított világban felismerjük a lét csodáit és kegyetlenségét, és magunk is megtaláljuk az elengedéshez vezető utat.
Látvány:
A „Hoshi o ou kodomo – Children Who Chase Lost Voices from Deep Below“ remek lehetőségeket rejt magában látványügyileg melyet a készítők két kézzel szorítanak, így hozva létre a gyönyörű, minden ízében élő, lélegző háttereket, különös tekintettel az ég változásaira. Ezt a Shinkai mesterre egyébként is jellemző megszállottságot finomítva az operatőri munka során folyamatosan játszanak a fényekkel, hogy a „kamerába belesütő, a képet elhomályosító lencsehatások“ tekintetében felejthetetlent sikerüljön alkotniuk . Az így kialakuló illúzió valóban képes kiszélesíteni a két dimenziós látványvilágot. Az animáció gyönyörű, folyamatos, nyoma sincs bárminemű spórolásnak.
Hangok:
A rendező első filmjétől kezdve az igen tehetséges Tenmon komponálja a betétdalokat, tegyük hozzá igen biztos kézzel. A filmben felcsendülő dallamok ez esetben kevésbé átütőek és emlékezetesek, mint az előző koprodukciók során, mégis jól passzolnak a történethez. A szinkronra a japánokra oly jellemzően csupán a „tökéletes“ jelzőt tudjuk ráakasztani. A karakterek elevenségének hatalmas pluszt kölcsönöz a szinkronszínészek már már veleszületett profizmusa.
Történet:
A képi és hanghatások megbabonázó varázsát hivatott ellensúlyozni a viszonylag egyszerű és jól kiszámítható történet, melyben könnyen tetten érhetőek a Miyazaki Hayao által lefektetett alapok. Ilyen például az „Alice Csodaországban“ alaptörténet is, mellyel párhuzamban Asuna jelleme Agarthan végigbarangolva fejlődik és érik be a mű végére, akárcsak Miyazaki Chihirója, Sophieja vagy éppen Sheetája esetében. A női főhős egyébként is közkedvelt „klisé“ az ilyen művekben – valahogy japános perverzió egy szerencsétlen kislányt bedobni a szörnyek közé / ugyanakkor remek kontrasztot kölcsönöz a ténynek: légy bármennyire is védtelen lehetőséged van a győzelemre . A hasonlóság tovább folytatódik más kölcsönvett fantasy elemekben, pl. a népnevelő jelleg végig ott ragyog a párbeszédek és Agartha világának sorsa felett is, melyben lépten-nyomon szembe kerül az ember és természet, majd pedig az ember és ember, rávilágítva az ismeretlentől való félelem és a kapzsiság erodáló hatására ezen diszpozíciók tükrében. Az ilyen típusú kizsákmányolás visszaérő motívuma Miyazaki filmjeinek is, gondoljuk itt csak a “Vadon Hercegnőjére”, a “Laputára”, vagy éppen a “Nauszika, a szél harcosaira”.
A „nyúlások“ vagy inkább „újragondolások“ ellenére is megkapó marad a történet, főként, hogy a valós világ mitológiájából merít: a japánok ősi költeménye a Kojiki lapjairól Izanagi és Izanami legendája szolgál alapul, de ahogyan azt Morisaki professzor is említi az animében: avilág minden táján léteznek hasonló mondák, ahol a hősök halott kedvesük után ereszkednek alá, hol Yomi földjére, Hádészba, az Alvilágba, Shamballába vagy esetünkben Agarthába.
És eképpen a felesége meghalt. Bánattól nehéz szívvel Izanagi úgy határozott, hogy útra kél Yomi földje felé, mely a föld mélyén feküdt, hogy visszahozza az életbe elhunyt feleségét Izanamit. Miután leutazott a föld mélyére végre viszontláthatta feleségét aki ezt mondta neki:
– Én immár a halottak birodalmának lakója vagyok. Azonban ha Yomi istene engedélyezi, hazatérhetek veled. De ennek van egy feltétele: Amíg én az istennel beszélek, te nem nézhetsz reám.
De Izanagi megszegte a fogadalmat. Kitárta Yomi földjének kapuját és evégett Izanagi felesége már nem térhetett vissza vele.
(A Kojiki Mitológia első költeménye)
Minden összevetve animációs szempontból 2011 tetőpontjának is tekinthető az új technika eszközeinek és a régi értékek tiszteletben tartásának keresztezéséből létrejövő „Children Who Chase Lost Voices from Deep Below“. A játékidő, a történet gondolatiságának komolysága és a műben megjelenő érzelmek komplexitásának tekintetében bármely egész estés mozifilmmel bátran veszi a fel a versenyt az ambiciózus Makoto Shinkai, akit animés körökben csak az „új Miyazaki-ként“ emlegetnek.
Hozzászólások lezárva.