Anime szubkultúránk: ki, hogy kezdte?

írta Árpád
1 megtekintés

A közép-európai szubkultúrák közül talán az egyik legérdekesebb a 80-as évek generációi által kitermelt anime rajongók közössége. Nagyon kevés azok aránya, akik valamilyen formában ne kerültek volna kapcsolatba a távol-keleti animációs kultúrával, vagy csak nem tudtak róla. Egy bizonyos, a lakosság nagy részének van kapcsolódási pontja, aztán akadt, akit beszippantott a szubkultúra és olyan is akit nem.

A nagy animés egymásra találások alkalmával, mikor kiderül a nem is olyan régi ismerősről, hogy rajongó, azonnal pufogtatni kezdjük a „szakterminológiát”, mint pl.: Ghibli, Miyazaki, Mamoru Oshii, Akira, Satoshi Kon, macskabusz és így tovább. Villamoson utazva, élénken vokalizálva a témáról a környezet gyanúsan méregetéséből ítélve kb. a kopasz skinheadek szintjét hozzuk, de ez akkor már nem érdekel bennünket. Ami viszont témaként mindig felmerül: ki hogy kezdte? És ha meg is van a pont az ember életében, tudatosan nézte-e, tisztában volt-e vele, hogy amit lát az nem azonos kategória a Kukori és Kotkodával, vagy Mézga Gézáékkal?

A válaszok mindig nagyon vegyesek, de jól elkülöníthető az RTL Klub csecsbimbóján szocializálódottak, illetve a német Viva TV pesztrálása alatt felcseperedett réteg. Mindkettő a kilencvenes években fertőzte a jó népet olyan sorozatokkal, mint a Varázslatos Álmok (Sailor Moon), Dragon Ball, Pokémon – ezek főleg itthon voltak népszerűek. A német Viva tőlünk nyugatabbra igyekezett a színvonalasabb és a gyerekek helyett a fiatal felnőtteket célzó alkotásokat bemutatni, mint a Calmp-X, Angel Sanctuary, sőt ezen a csatornán futott kora reggel egy műsor melyben japán animációs alkotásokat ajánlottak a nézőknek. Mivel Szerbiában nőttem fel, ezért az ottani adók kínálatáról is illik nyilatkozni végtére is ott ismerkedtem meg az Umi no Triton-nal, vagy másik meghatározó kedvencemmel a Madou King Granzort-tal.
Habár kronologikusság szempontjából nem ez volt az abszolút number one élmény, de kétségtelenül ez jelentette a felfedezés és a rajongás kezdetét, miszerint Tapsi Hapsin túl is van élet. Anyám vette ki a helyi videó tékából a „cicás rajzfilmet”, nem is sejtve, hogy Lily a macska (Lily C.A.T.) emléke egy életre meghatározó motívummá válik. A műfaját tekintve a sci-fi és a túlélő horror határán lavírozó 1987-es alkotás főleg Ridley Scott fergeteges Alien-jéből táplálkozik, ugyanakkor más elemzők némi Kubrick szerűt is felfedezni vélnek benne.

A sztori tökéletes kópiája az Alien-nek: adott egy szállító hajó, a legénység mély alvásban, a számítógép üzenetet kap, hogy álljon meg mintát gyűjteni, mely közben egy üzemzavar miatt egy idegen vírus kerül a hajóra sorra fertőzve meg az ébredező legénységet. A mutáció következtében egyre nagyobb számban halnak meg majd tűnnek el a testeket ogy aztán egy kicsit sem szimpatikus szörny részeivé váljanak. Eközben a szőke főszereplőcsaj (akinek szerepe a visítozásra korlátozódik) háziállata, a Lily nevű macska (aki már a legelső körben kinyiffan) robot klónja átveszi az irányítást a hajó számítógépe felett és elindítja az önmegsemmisítést… Hajmeresztően csavaros, ám a már eddig megszerzett filmes tapasztalatok tükrében elcsépelt sztoriról van szó. Ami igazán ütött az a hangulat és a látványvilág: mondjuk, ha ehhez hozzávesszük, hogy négy évesen néztem meg, egyedül egy tök sötét szobában egy szivárványos rajzfilmet várva, helyette kapva egy rakás vért és üvöltést elég furcsa fejjel mehettem ki közölni anyámékkal, hogy jó volt meg tetszett, de azért nézzenek már ők is bele. Volt is csodálkozás, hogy ez meg mégis mi a lószar akar lenni, de akkor már késő volt bármilyen pedagógiai húzást alkalmazni, mert kijelentettem, hogy ha van ilyen még akkor kérném szépen. Ó, itt remek áttekintés róla:

A sztori hatására mikor már elég nagy lettem, hogy felérjem a videó téka pultját és kibetűzzem a filmek címe mellett álló műfaj besorolást, már csak két típust kerestem: sci-fi és horror. Az elemi iskola nyolc osztálya alatt több száz a témába vágó filmet láttam, de csak nem akadtam rajzfilmes verziókra. Aztán egy éjszaka az M1 leadta a Ghost in the shell Onnantól tudtam, hogy animéknek hívják őket és célirányosan kezdtem keresni őket. Az igazi szenvedély a korlátlan internet kapcsolat 2005-ben történő bevezetésével lobbant lángra és az első mű amit az akkori AnimeAddicts oldaláról lehúztam az Elfen Lied volt: aki ismeri, az tudja, hogy Lily macska a szarvas kislányok ámokfutásához képest színes meséskönyvnek nyilvánítható, hisz itt a főszereplők részről részre szabadítanak meg bárkit bármely végtagjától.

Idővel döbbentem rá, hogy elsősorban nem a vérben és ondóban tocsogó forma az ami megfog bennünket nézőket, hanem az a sokkal mélyebb filozófiai vonulat, az a japános gondolkodásmód, mely sokkal jobban kifejezi az ember valódi természetét. A gonosz itt soha nem „just for fun” gonosz, hanem mert oka van rá (csalódott valakiben/valamiben, valakiért/valamiért teszi ami tesz), elvi kérdést csinál belőle, így átemelve egy másik szintre a megszokott dipólusú gondolkodásmódot és nem bélyegzi meg az egyént, vagy a helyzetet. Rámutat arra, hogy gyakran nézőpont kérdése, hogy eldöntsük: egy adott szituáció jó vagy rossz.

A japán anime mára nagyon széles körben elterjedt hazánkban is, magával hozva a sajátos szubkultúráját is, amely eleve a világról másként gondolkodókat érinti meg és hívja magához egy sajátos liturgiára egy közös mozizás, cosplayezés, sportolás vagy con kedvéért. A hozzáadott érték mindig a szellemiségében gyökeredzik, hogy a nyugati típusú egydimenziós történetek és karakterek helyett a japán történetmesélés a valóságos jobban hasonlító történetvezetést, karakter centrikusabb látásmódot, személyesebb hangvételt jelent a filmes kultúrában.

És ti, hogy kezdtétek?

0 hozzászólás

Eszter 2013.07.05. - 20:03

Nekem kimaradt, asszem, nem láttam még animét, DE (és ezért kommentelek), a dark-electro-cybergót-steampunk szubkultúra meg az ld50.hu valahogy hozta magával a visual kei-eseket és a j-popsokat, akik Sound of Japanen pörögtek cosplay harci díszben, és így jöttek a mi eseményeinkre is, pl. a Kollektívákra cirka 10 évvel ezelőtt. Szóval a színteret ismerem, és jópofa!!!

Árpád 2013.07.08. - 16:40

Képzeld, nagyon sokan hiszik ezt, mármint, hogy nem láttak animét, viszont a tv adók és a videó tékák régen tele voltak velük, csak ugyan a szinkron miatt nem tudatosult senkiben. 🙂 Ha mást nem, akkor esetleg Chihiro szellemországban?
A társasági eseményekre eddig nem tudtam elmenni. Tavaly nem volt idő rá, ugye az új munkahely és a beilleszkedés lekötötte a kapacitásomat, most meg a kyudo edzésem miatt lemaradtam egy conról. Lenne nyáron megint egy, ám akkor pont szabadságon leszek és hazautazok, így megint csak lecsúszok róla.
A csepeli HÉVnél láttam egy szupergót lányt, ilyen nagyon vadul kiöltözve és durván cyberpunk, posztapokaliptikus szerelés volt a bigén és piercingek meg piros hajfonatok ide vagy oda, nem tűnt agresszívnek.
Egyébként galamblelkűek és bölcsészek, vagy ez csak a kivétel és a többiek tényleg megennék a társadalom többi tagját??? 🙂

Pitbull 2013.07.08. - 14:54

Bevallom, én a Lily CAT-hez egy eléggé lehúzó véleményt írtam régen 5/10-es ponttal, de akkor épp egy horror-sci-fi anime rampage közepén jártam, így ha már ötödik alkalommal nézi az ember ugyanazt a sztorit, valahogy kezdi megkérdőjelezni az űrhajós túlélőhorrorok jóságát (azt hiszem ezt követően már csak egy ilyet néztem, azóta se nyúltam ehhez a szemmel láthatóan ötlethiányos műfajhoz). Én mikor négy évesen láttam a szellemirtók filmet, évekig féltem egyedül a sötétben 😀 Szóval hozzám képest te elég jól fogadtad a dolgot.

Árpád 2013.07.08. - 16:58

Szó se róla, a legalávalóbb sci-fi, űrös horror kópia a B-filmek hőskorából 🙂 Csak a tény, hogy emberek robbannak fel benne, óvodásként meghatározó élményként rögzült, előrevetítve a baljós jövőt, melyben desuként követem az anime térhódítását. Szomorú tapasztalat, hogy évadonként egyre kevesebb az igazán színvonalas alkotás. Kinek a pap, kinek a papné, én 10 évesen a Bolygó neve: Halál után nem mertem kimászni a fotelből.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: