Anime helyzet 2015 – nem voltunk elkényeztetve

írta Árpád
0 megtekintés

Az utóbbi öt évben jellemző a tendencia miszerint egyre kevesebb nézhető (jelentős élvezeti faktor nélkül) japán animáció kerül ki a stúdiókból. Valamilyen érthetetlen oknál fogva öntik magukból a szennyet. Ha ez szolgálja ki a közízlést, akkor komoly gondok vannak. Sehol egy okos, szemrevaló vagy hangulatos alkotás, ami nem hemzsegne a zsánerbetegségektől. A 2015-ös évet mérlegelve több anime blogot is gyorsan megnéztem: vajon én szenvedek krónikus feledékenységben, vagy tényleg nem fogok tudni még egy nyamvadt TOP 5-ös listát sem összehozni?

Parasyte: The Maxim

A sorozat alapjául szolgáló, nagy sikerű manga már nem mai darab, 88 és 94 között futott. A japán ismerős nagyon dicsérte, pedig az ő manga/anime penetrációja igen alacsony és tényleg csak a jókkal hajlandó bíbelődni. A történetet egy gyakorlott stúdió, a Madhouse vette pártfogásába és egy tisztességes shonen-seinen szerelemgyereket hozott össze belőle, nyomokban még több mást stílussal. Megkapjuk a jól megérdemelt vérengzést, a földön kívüli (vagy belüli?) ösztön vezérelt ellenséget és a fejlődésspirálba került főhőst, Sinichi-t, no meg a parazitáját, Migi-t. A történet nagy erénye a karakterfejlődés, mely igen látványos, főleg a főhős szempontjából, aki egyre céltudatosabbá, bátrabbá válik. Ami még ennél is érdekesebb, hogy a főbb szereplőknél megfigyelhető egyfajta jól kigondolt és felépített érzelmi, és értelmi evolúció. A cseresznye tejszínhab pedig a kellő komolyság; nem próbál cuki lenni, nem húz elő chibiket a kalapból, tisztán tartja a vágódeszkát, nem akar minden célcsoportot megnyerni, hű adaptáció akar lenni. Ez manapság ritka, ezért becsülendő. Saját bejegyzést is kaphatna a sorozat, de helyette csak simán ajánlom: nyomás megnézni!

https://youtube.com/watch?v=b4arXErLNQg%3Fstart%3D0%26end%3D110

Death Parade

A 2015-ös év másik érdekes sorozata a Death Parade, ugyancsak a Madhouse keze munkáját dicséri. A japán miszticizmus, ami a szigetországban elterjedt buddhizmusban és saját vallásában a sintoizmusban gyökeredzik, ennek megfelelően szeretnek is isteni lényekkel és a túlvilággal foglalkozni. Éppen a japán népi léleknek, az európaitól eltérő gondolkodásmódnak és a gazdag kulturális ballasztnak köszönhetően lesznek ezen történetek nagyon érdekfeszítőek és hangulatosa. Visszatérve a Death Parade-ra: valahol az alvilág és a élők világa között van egy bár, a Quindecim. A holt lelkek (akik nem emlékeznek saját halálukra) mindig párosával érkeznek ide; ítélethozatalra. A játékmester egy barátságos játékot szervez a két fél között, melynek tétje az „életük”. Ebből aztán mindig élet-halál harc lesz, így hozva felszínre a holt lelkek legmélyebb sötétségét. Így tudja majd megállapítani az ítélőbíró/játékmester, hogy hová kerül az illető: az enyészetbe, vagy az újjászületésbe. Egy nap a bíró, Decim életébe betoppan egy lány, aki mellé szegődik 12 rész erejéig, hogy fenekestül felforgassa a mindennapokat. Erősen ajánlott: hangulatos, a témája ellenére könnyed, élet igenlő, érdekfeszítő történet.

Fate/ Unlimited Bladeworks

Ugyan fél lábbal még 2014-es sorozat, hisz a bevezető film és az első 12 rész tavalyelőtti, de a második évad idén zárult. A Ufotable stúdió több produkcióban is megmutatta már, hogy nem sajnálják a GPU-t a speciális effektekre és a CGI-re. A Fate/UW esetében az év legjobb megjelenésű sorozatáról van szó, történetileg, pedig a Fate/Stay Night újra gondolásáról. A megnyerő külső egy ismerős belsőt takar: echte shounen fight, mely a stílus minden kliséjét megidézi és ettől borzasztó sablonos. A sztori szerint Kiritsugu mostohafia Shiro felnőve belecsöppen a Szent Grál háborúba, oldalán természetesen Saber-rel, a hősi lélekkel. A sztori másik szálán pedig a Toshaka ház egyedüli leszármazottja, Rin idézi meg a Archer hősi lelkét. Aztán jöhet az eszméletlen mennyiség harc, miközben a gyenge fiúból, céltudatos, bátor férfi lesz, aki hősé akar válni és igaz ügyért harcolni, bla bla bla. Nyomába sem ér az előző Grál háborút taglaló Fate/Zero előzménysorozatnak 2011-ből. Az sokkal mélyebb, sötétebb, komorabb volt, a húsunkban éreztük a mágusok és szolgáik kétségeit és vágyait. Ami még fontos elem: abban nem voltak poénok, meg school life, hisz maga a szereplőgárda is középkorú, felnőttekből állt. Szóval eyecandy-nek jópofa az UW, de történetében és összetettségében igencsak a Zero mögé sorolandó.

Bakemono no ko

Idén Shinkai anime nélkül maradtunk, de fel a fejjel, hisz Mamoru Hosoda már több éve szériában gyártja a lelket melengető, nyugatiak számára is könnyen befogadható családi animációkat, mint az Idő fölött járó lány, vagy a Farkasgyermekek. 2015-ben egy kvázi Dzsungel könyve adaptációt kaptunk tőle a Fiú és a Szörnyeteg képébe. A sztori pofonegyszerű: Tokió utcáin kóborol egy árva fiú, aki kíváncsiságtól vezérelve a szörnyek világába követi a Kumatetsu-t, a hatalmas medve Balu szerű szörnyet, mire az tanítványává fogadja. Mivel mindkettejük természete igen heves, ezért jó időbe telik míg összecsiszolódnak – a film humor faktort ezek a jelentek adják, nem is akárhogy. A szereplők nagyon szerethetők, a történet laza, nem túl komplikált, gyerekek is könnyen követhetik. Igazi családi film lett a Bekemono no ko, mi több, nyugati értékmodell kompatibilis: fontos a család, meg az összetartozás, rossz dolog a harag, meg a keserűség… Kicsit szájbarágós lett. A látvány viszont mindenért kárpótol a film végi csata jelentet kivéve: látvány szempontból túldimenzionált és feleslegesen hosszú. Ennek ellenére ez az anime simán bekerül pl. Miyazaki Chihirója mellé.

Verdikt

Igaz már jó ideje, de volt olyan év azért, még ott 2006-07 tájékán , mikor simán lehetett negyedéves top 5 listákat gyártani az akkori felhozatalból és nem csak év végén próbáltunk valami összefoglalót össze szerencsétlenkedni. Értem, hogy ha kereslet van, akkor lesz kínálat is vállalhatatlan színvonalú sorozatokra és filmekre és ezzel nincs is bajom. Egész addig, amíg van egy szűkebb réteg (mint pl. én), akinek az imái szintén meghallgatásra találnak. Ámen.

Ez is érdekes lehet