Vörös Horizont – 1999: bombázások és a végtelen nyár / gyerekszemek

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Megjelent a SIKOLY (irodalmi és művészeti folyóirat) VIII. évfolyam, 27-29. számában – 2011-ben.


A világunkon belüli világok egyikében, a gyermek magánmennyországában éltünk, mindannyian akik szeme még nem szokta a fényt és értelme még nem nyílt ki kellőképp. Gyerekkorunk leghosszabb és legszebb vakációját köszönhettük azoknak az eseményeknek, melyeket felnőtt fejjel átélni maga volt a rémálom.
Sokszor és sokat lógtunk a barátokkal, igazi utcagyereknek számítottunk, akik ha csak tehették szedett-vedett bringáinkon járták a falut és az azt övező szántók menti erdőket. A tévés agyfertőzés generációja voltunk, mégis ezerszer többet ért számunkra a sarki diófa megmászásának diadala, hisz aki legmagasabbra jut, az közelebb kerül az éghez. Az idők folyamán megszámlálhatatlanul sok színét láttam már, de azon a nyáron valahogy mindegyik árnyalata ugyanolyan kísértetiesen borult az emberek fölé, akár a hajnal derengése, akár a késő délutáni égbolt bágyadt ragyogása vonta bűvkörébe a völgy házainak fáradt falait, bennük lakóiknak repedezett szívével egyetemben.
Gyermekként bele kellett törődnöm a napok bizonyos időszakainak egyhangúságába, főként ami az estéket illette, melyek között csupán a falon függő órarendemet fürkészve tudtam különbséget tenni, annak tekintetében, hogy másnapra milyen véletlenül vagy szándékosan elfelejtett leckének kellett nekifognom. A szüleim egy szobával arrébb a varázsdoboz előtt figyelték az eseményeket, melyek komolyságáról már csak akkor vehettem tudomást, mikor is pár órával később a sötétben ülve hallgattuk a becsapódó bombák távoli morajlását. „Verbászt lőhetik éppen” – tanakodnak anyámék, hangjuk valótlanul csengett és valami irányított feszültséget érzékeltem a levegőben. A tekintetek tengelye keresztülfurakodva a sötéten a pár napja az ágyam alá készített bőröndök realitását pásztázta. A nagy döntés gyomorforgató idejét sürgetik a magukat mélybe vető másodpercek. Menni vagy maradni? Most menni? Egyáltalán menni? Maradni? Most maradni? – amikor egy egész életet hagyunk magunk mögött, akkor az elhatározásokhoz nem vagyunk elegek.
Így valahogy élhették meg a szüleim ezeket az időket, mert fél órával később már közgyűlést tartottak a kimerészkedő szomszédokkal az utcánk közepén húzódó poros úton, melybe a hatalmas esőzések alkalmával egész kanyonokat vájt a lezúduló víz. Mindannyian dél felé néztek és mutogattak: „ott, talán ott és nézd ott milyen piros”… Valóban vörösen égett az ég alja a látóhatár felett kicsivel – már értettem, miért mondta a nagymama mindig azt, hogy háborút hoz az a bíbor derengés, pedig csak a tarlót égették aratás után…

Valahol a márciusi ég sötét magasságaiban vadászok hagyták maguk mögött a kilőtt célpontokat és a hajnal újra bekúszott a reggeli éberség küszöbére. Iskolába indultam…

Csütörtök volt és a reggelek kivédhetetlen megszokottságának nyomát sem találva ismeretlen izgalom vett erőt rajtam. Az emlékek homályos gyűrődésein át csupán az a pillanat maradt meg bennem, amikor a fáradt arcú földrajztanárnőnk belépett a terembe és közölte, az oktatás meghatározatlan ideig szünetel. Mivel minden, a tanáriból induló oktató egyszerre ért a saját órájára, s az osztályokban egy időben hangzott el ugyanaz a hír, szinte az egész iskolában egyidejűleg kezdek éljenezni a gyerekek. Furcsa kontrasztot adott a momentumnak a kialvatlan szemű, szokásosnál is öregebbnek tűnő Vali néni alakja a katedrán és a padokból felpattanó naiv gyermekek örömtől sugárzó arca…, közös pont csupán az aktuális földrajzóra témájaként falon lógó, minden tekintetben aktualitását vesztett Jugoszlávia térkép omladozó vászna, mint a sors ördögi mementója.

A kényszerszünidő ténye csupán leheletnyit enyhített szüleink afeletti aggodalmán, hogy gyermekeiket az otthon négy fala között, biztonságban tudhassák. A kezdeti időkben ezért nem is igazán engedtek el bennünket hazulról és egyébként is, valamiféle soha nem is létezett ifjúsági honvédelmi brigád tagjaivá avanzsálódtunk, akik feladatai közé tartozott az akkor már rendszeressé váló áramkorlátozások egy órás szüneteiben minden létező vízcsap megnyitása és az akummulátorok azonnali töltésre állítása. Sokszor kaptam szemrehányást kötelességeim elmulasztásának okán, amikor a tv képernyője előtt ragadtam a röpke időszakokra, amikor is megadták az áramot – szinte tömtem magamba az addig megvont ingereket. Azokban az időkben a mosópor reklámokat is lehetett nézni , mintha a legkedvesebb rajzfilmünket bámultunk volna. Persze ez csupán a kezdet volt és a varázs egy hónap múltán teljesen megszűnt – megszokhatatlan élmény, hogy nem tud hiányozni sem a tévé, sem a rádió vagy a magnó.

A szülői szigor enyhültével ismét együtt volt a nagy csapat és kora délelőttől a késő esti légiriadóig minden időnket együtt töltöttük. Sosem unatkoztunk, mert mindig akadtak olyan úti céljaink, melyek minden eltöltött napunknak más árnyalatot adtak. Az emberek valahogy közelebb kezdtek kerülni egymáshoz. Hogy ezt a közös sors, a bizonytalanság, a félelem, vagy elektromosság hiánya váltotta-e ki bennünk, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy soha addig és onnantól fogva nem figyeltünk annyira egymásra, mint akkor.
Minden este jöttek és mentek a repülők, szinte már természetes volt, csupán a légicsapások végének dátuma volt kérdéses. „Mennyi lebombázni való maradhatott még ebben az országban?” – tette fel a költői kérdést keresztanyám egyik esti látogatásuk alkalmával. Az asztalon kenyér, zöldhagyma és aludttej – a gyerekek az egyik sarkán majszoltak, míg a másik végén a felnőttek csavarták a Pali bácsitól szerzett dohányból a füstölni valót – a fiatalok kézügyességük révén a cigarettasodrást is művészi magasságokba tudták emelni – voltak délutánok, míg unatkozásképpen egy egész doboznyit készítettem jobb híján. Ebben a nagycsaládi idillben teltek napjaink, miközben a rögtönzött 12 voltos villanyégő halványan pislákoló fényében hallgattuk a kibelezett rádióból érkező híradásokat.

A falu zárt mivoltából eredendően gyorsan terjednek az információk, nem volt ez másképp a háború idején sem: az égből hulló papírcetlik hallatára futótűzként terjedt el a népek között a rettegés újabb hulláma – „meg akarnak mérgezni bennünket, azok a papírok mérgezettek”. A keddi piac végére, amely inkább volt cserekereskedelmi értékbörze, mint piac, a kételyekkel teli sóhaj és gyanakvás, már kész ténnyé alakult át. A szomszédlány mindig mindenkivel üvöltöző nagyanyja bottal gyűjtögette, majd tüzelte fel a repülőkről leszórt cédulákat, melyeken a NATO szerb nyelven biztosította támogatásáról a lakosságot. A kerten túli málnásban matatva én is találtam egyet. A gyermeki logika kiszámíthatatlan, mivel eszem ágában sem volt megijedni, elvégre is egy akkora haderővel rendelkező szervezet, amely nem sajnálja a sok üzemanyagot, hogy minden este légi parádét szervezzen nekünk, nem fog vacakolni a lakosság megmérgezésével – ilyen irányú ambíciókhoz egy egész sor biológiai fegyver állhatott rendelkezésükre… Sőt végül már gyűjtöttem is a különböző fajta lapokat, melyeket rendre legvaskosabb könyvünkbe nyomtattunk le az utókor számára, abba, amelyben a régi pénzeket is tartottuk a kilencvenes évek elejéről a nagy infláció idejéből – a dolog pikantériája, hogy ez a kötet a „Magyarország Története” című enciklopédiánk volt.

A gyermekek világának mélységeibe az események sodrásában soha nem is igazán jutott el az országunk ellen folyó agresszió apropója. Csupán annyit tudtunk hogy van ez a gonosz ember, aki az elnök és csúnya dolgokat tett. Csak évekkel később tudatosult bennünk a szörnyű népirtások ténye a Koszovónak nevezett területen, odalenn messze innen.
Anyám a csapások alatt még a helyi szövetkezet, a falutól távol eső farmjainak egyikén dolgozott, és háború ide vagy oda, a termelés tovább folyt, elvégre is a tyúkokat nem lehetett önmegtartóztatásra inteni alapvető biológiai folyamataik szempontjából. Az igazi rémület akkor kezdett bekúszni házunk falai közé, mikor kiderült, két ólat teljesen kiüríttetett velük a hadsereg, és tankokat, fegyvereket, lőszereket helyeztek el az objektumokban, melyek elég távol vannak a lakott területektől és elég könnyű célpontnak szolgálnak, hogy egy éjszakai portya alkalmával „megszórják” őket a szövetségiek. Aztán lassan ez a borzalmas tény is kezdett beivódni a mindennapjaink repedéseibe… A tény, hogy anyám egy nap nem tér majd haza.
Érdekes a gyermeki lélek, gyorsan képes megnyugodni és saját valóságába menekülve fantáziájának és játékainak barikádjai mögé vonja az iszonyt. Végezetül már anyám sem rettegett. Az elszállásolt, frissen besorozott katonákkal kávéztak és kártyáztak nap, mint nap, nem mintha tehettek volna bármi mást. Talán pont ez volt az a tény, amely nyugalomra intette az embereket: itt tenni semmit nem lehet, csak várni a csodát.
Meghatározó nyár volt minden tekintetben kezdve az olyan apróságoktól, mint a matek pótvizsga alól történő felmentés, egészen a nagy dolgokig, mint a vasúti híd alatt tett örök-baráti fogadalom. Később rádöbbentünk, hogy ezeknek a történéseknek és elhatározásoknak csak ebben a miliőben volt erejük, hisz mire felnőttük be kellett látnunk, hogy az igazi világban minden tettünknek következményei vannak és az „örökre” szóról is megtanultuk, hogy habár nyelvkészletünk szerves részét képezi, jelentése szinte nincs is neki. Kifakultunk, mint a kedvenc ruháink a ki tudja hanyadik mosás után, végül pedig rojtolódni kezdett bennünk minden, amiről azt hittük, kikezdhetetlen.
Lassan rövidülni kezdtek a nappalok, és újra az augusztus végi illatos alkonyban ültünk barátaimmal. A focipálya égig nyúló platánjainak tövében valahogy az az érzésem támadt, eddig tartott… Most véget ér a fél évi szünidő, de vele együtt valami más is. A világ számomra ismét szürkülni kezdett. A háború véget ért és mi gyerekek egyre szomorúbbak lettünk, ellentétben a felnőttekkel, akik egyre bizakodóbbakká váltak. Az iskolakezdés ténye a visszazökkenés lehetőségével kecsegtetett a közösség számára. A jövő úttörői ismét a helyükön, az iskolapadokban ülnek majd és tanulnak a múltról egy szebb jövőért.

2 hozzászólás

Saraswati 2012.03.09. - 16:16

Ezt tényleg, olvastam már a Sikolyban :). Sok emléket felébresztett bennem, szép is volt az a nyár, szép – tudod, ez éppen olyan, mint ahogy dédapám mesélte, hogy a fiatalsága, ami a háború idejére esett, felejthetetlen volt, hát persze, hogy az volt, hisz ő nem tudta, hogy milyen háború nélkül :).
Mára abbahagyom a hozzászólásosdit, ígérem, kibírom:D. Becs szó.

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: