Választásaink árnyékában

írta Árpád
7 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Kellemes tavaszi langymeleg, valahol a belváros egyik sétálóutcájának kávézója előtt ücsörögve a forró fekete egyik elfajzott rokonát kortyolgatva előkerülnek a szőnyeg alól olyan témák is, melyeket okkal nem bolygatunk. Tény, hogy otthon éppen választások zajlottak és a nép az urnák elé járult újra karikázni. A szabad választás és annak hatásossága már régen megkérdőjelezhetővé vállt, persze a hangsúly talán nem is ezen van, hanem a tényen, hogy szülőfalunk átlagemberének életébe miként gyűrűzött be a politika.

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam megdöbbenésemről, melyet az a tény keltett: a munkanélküli átlagember, aki a számlák örvényében fuldoklik egyedüli kapaszkodónak a valamely párthoz tartozást tekinti, jobban mondva annak bizonyos hozadékát: a nagy kutyák marakodása közben, csak lepottyan valami számára is ama nagy terülj terülj asztalkámról, melyhez mindinkább a pénz terít meg, mint az ideológia vagy konstruktív jellegű törvényhozás és szabályozás.
Nem most, hanem már jó húsz éve kisiklott illetve mellékvágányra szaladt az a szerelvény, ami arra hivatott, hogy a 90-es évek háborúi után ha nem is váltja majd meg egész Szerbiát, de legalább a még megmaradt becsületét és a többi nemzet előtti hitelének fejvesztett devalválódását megállítsa és valamilyen víziót teremtsen a jövőt illetőleg az ország polgárai számára. Persze ez elég delíriumosra sikeredett: míg egyesek Európa ölelő (fojtó)  karjaiba omlottak volna legszívesebben, addig az ellentábor újra valami mást álmodott, ahogy a többi kisebb hatalmi párt és csoportosulás is. A közös annyi bennük, hogy nincs közös pont. Ezen is túl jutottunk, amikor is elérkeztek az idei választások és az eddiginél mind nagyobb számban – sőt talán könnyebb megszámolni, hogy mennyien nem – a falu polgárai pártot választottak maguknak. Nem is ezzel van a gond, illetve csak részben, hiszen egy átlagember nyilván nem fog részt venni a sárdobálásban és dagonyában, ha van munkahelye, viszonylag biztos megélhetése. De mivel nincs, ezért idén igen nagy iszapbírkózás jött létre.
Az előző héten annyi különböző anyag landolt a postaládánkban, hogy jóformán grillszén sem kellett a május elsejei hús megsütéséhez. Ha azzal számolunk, hogy egy házhoz mennyi kampányanyagot juttatnak célba a lelkes önkéntesek és ezt beszorozzuk egy egész országra, akkor valami őrjítő végeredmény jön ki – mi mást lehetett volna ebből a temérdek pénzből kifinanszírozni? Ezt is megszoktuk, viszont azt nem, hogy az egyik párt képviseletében a szomszédasszony hangos kurjantgatások közepette a nyitott ablakon (!) keresztül dobálja be a jegyzetfüzeteket, öngyújtókat és golyóstollakat, miközben nem felejt el emlékeztetni, hogy „ugye tudod kire kell szavaznod?“. Miután összeszedtem a párkányra ömlesztett ajándékokat dühösen csak annyit tudtam kinyögni, hogy „majd én eldöntöm kire akarok szavazni“.

Beszélgetőtársam a kávéja fölül sunyin pillantva megjegyezte, hogy soha nem kommunikált Facebook ismerősei keresték meg: nincs-e kedve koncertre menni ingyenes busszal és hát azért remélik hazafárad majd a szavazások idejére és megteszi kötelességét… enyhén utalva rá, hogy számolnak a szavazatával. Megint mások nyári Mikulást játszva csomagokat osztogattak a mély nyomorban élőknek cserébe a szavazataikért. Számtalan kis történet számtalan kis tisztességtelen villanással, mely felett kampány idején átnézünk, hisz a pénzért és fotelért tessék lemenni kutyába.
Amit igazán fontos megemlíteni az a közhangulat – sok családban van olyan politikai mecénás, aki a párt aktív tagjává vállt, ez pedig olyan társadalmi hullámzáshoz vezetett, melynek eredményeként a szomszédok egymást szemközt köpik illetve sokat mondóan fenyegetik. A kampánycsend alatt pedig modernkori vízkereszt szemtanúi lehetünk: ugye kitenni új anyagot már ilyenkor nem szabad, viszont azt nem írták, hogy mások plakátjait leszaggatni esetleg ütközne a kampánycsenddel… Akárcsak a megcsörrenő telefon, és a vonal túloldaláról bárminemű szégyenlősség nélkül érkezik is a kérdés: voltál már szavazni és ugye „xyz-re“ karikáztál, neked is ez az érdeked, ugye tudod?
Csak nevettük a képtelenségeken Acéllal a kávé habjának fodraitól majzos üvegpoharak asztaltársaságában, kár hogy felvetődött a betelepítés témája is. Jól ismert gond a falu elnéptelenedése, a fiatalok elvándorlása. Sok az üresen álló ház. Az pedig felettébb érdekes, hogy az utóbbi időben csak úgy záporoznak az új emberek kis közösségünkbe. Boltosként sok sok pletyka és valós információ (bennfentesektől) is elhangzott a pult másik oldalán a jövevények érkezése kapcsán. Egy benndolgozó úgy tudta, hogy 2011 év elején kb. huszonkét ház volt már a nevére íratva annak a muzulmán származású, feltehetően a koszovói régióból érkezett családnak, mely mára már imaházat is létrehozott a saját kis telkén. Az pedig már kicsit ingerlékennyé is teszi az embert, hogy egyre másra érkeznek a kinézetükből adódóan ezen famíliához tartozó rokonok, szinte végeláthatatlanul. Ami pedig igazán vérlázító, az az pletyka miszerint többek között Belgrád intézkedéseiről van szó, mivel a főváros melletti „karton várost“ fel kell számolni, így jó pénzért alkut kötött bizonyos községekkel, hogy azok engedjék betelepülni az érkezőket. Állítólagosan a vajdasági községek közül senki nem repesett az örömtől és élből utasították vissza az ajánlatot, kivéve egyet. / Ez mind puszta fikció persze és ki is tudná ezt alátámasztani, de mivel a nép száján forgó „szó-beszédről“ van szó, várható, hogy egy nap majd a vezetésnek szegezik a kérdést, mert a kisember mást nem tud, ha nem ért valamit: kérdez.
A betelepülőkkel egyetemben valamilyen érthetetlen oknál fogva megnőtt a lopások száma is a faluban. Ki érti? És itt most nem az eddig megszokott csip-csup lopkodásokról van szó, hogy Irma néninek elvitték a tíz tojást az ólból, vagy éppen a tyúkot… Itt egész házak teljes egészében történő kifosztásáról van szó… Na most egy mikróhoz nyilván nem kell lovaskocsi, viszont egy hűtőszerkényhez, tűzhelyhez, komplett konyhabútorhoz, francia ágyhoz, ülőgarnitúrához dukál legalább három-négy ember és egy furgon, ugyebár. A szomszédok semmit nem látnak, a rendőrség pedig a vállát vonogatja és malmozik, ahelyett, hogy járőröznének. Ne feledjük, hogy volt akinek az egész életét lopták ki a tetőn keresztül…
Egybeesés, szemfényvesztés, az üres házak olcsón történő bebútorozása? És vajon mikor nyílik meg Kishegyesen az általános iskolában az első albán nyelvű osztály? Miért pont ez a drága csepp kis falu ilyen vonzó az érkezők számára? Miért nem próbálnak a szomszéd településeken házakat felvásárolni? Hallottunk olyat is, hogy maga a háztulajdonos kereste meg a papjukat – „az én házamat vegyék meg inkább!!“ . A pénzéhség mikor ássa majd alá végképp a becsületet, hűséget és bátorságot? Vagy ez már meg is történt, és ami legrosszabb, nem csak a kisember korrumpálódott, hanem egy egész közösség tetőtől talpig?
Mit hoz így a jövő a telecskai dombok által ölelt völgy lakóira? Az elvándoroltaknak, ha egyszer jobb világ jön, ki tudja lesz-e hová visszatérniük, vagy már valami egészen mást találnak gyerekkoruk valamikori színterén?

Ez is érdekes lehet