A last minute akciók egyik nagy erénye, hogy szinte aprópénzért juthat a hétköznapi színházlátogató is jegyhez, bár számolni kell annak esélyével is, hogy a tíz órával a kezdés előtt lefoglalható helyek nagy hányada elégtelen rálátást biztosít a színpadra. Persze nem is lennénk mi végtelenül pozitív beállítottságúak, ha erre nem azt vágtuk volna rá: legalább egy teljesen más szemszögből láthatjuk a színi előadást, mint a nézőtér közepén helyet foglaló művészetkedvelők prominens elitje. Jég csörgött rám dél körül, hogy van egy csomó lehetőségünk színházlátogatásra és közel három percen keresztül sorolta az olcsón megtekinthető darabok listáját, míg én vaktában a „Lovakat lelövik, ugye?” címnél ragadtam le.
Valahogy ismerősnek tűnt – mint később kiderült ez Horace McCoy nagysikerű regénye és amerikai film is egyben, tehát jó anyagból merítkezhetett a színpadi átiratot megálmodó Eszenyi Enikő, a darab rendezője.
A Vigszínház karzatán sikerült a második sorban lecövekelni – ebből adódóan tényleg kicsit furcsa szögből láttunk csak rá a színpadra, de az előadás tekintetében ez alkalommal még előnyünkre is vállt a madártávlatból történő szemlélődés. Mindazonáltal, még az előadás kezdete előtt jól körbenéztem és mivel az emeleti kupola karzatán ültünk a kezdésig hosszasan csodálhattam a gyönyörű, sok-sok ágú csillárt, illetve a historizmus stílusával ünnepélyességet idéző enteriőrt és el kellet ismernem, 600 jó magyar forintért igazán megéri eljönni, hisz több, mint két órányi tömény színházélményt kaptunk.
Az eredeti történet az I. Világháborút követő gazdasági válság Amerikájában játszódik, ahol egy maratoni táncversenyt rendeznek, melyre a sztori két főhőse is benevez sok hasonszőrűen leszegényedett emberrel együtt. A pénz mindannyiuk számára valamifajta megváltást hozhat, életük, túlélésük múlik rajta. Ezt az alapfelállást fogta meg Eszenyi és egy bravúros mozzanattal átültette a jelenkori Magyarországra, egészen pontosan egy apró Balaton melletti települést álmodott meg a dráma helyszínéül. Az irónia és a különböző kameók (mint a színházbezárások vagy az olcsónak tűnő főcímdal – Szeretlek Magyarország) furcsa kényelmetlenséget okoznak, ugyanakkor könnyű ráismerni a párhuzamokra – a szereplők nagy része dobbantana a középeurópai kis országból, mely különböző régióinak lakóiról fest nevettető, ugyanakkor elgondolkodtató képet is az általános sztereotípiák felhasználásával. A két főszereplő: a leginkább lepukkant hippi feelinget hozó Robi (Lengyel Tamás) és a végig sziporkázó, vörös ruhájában tekintet vonzó, dögös Glória (Bata Éva) egy éjszakai autóúti stoppolás során ismerkednek össze és ez az ártatlannak tűnő találkozás lendíti mozgásba a végzet kerekét, mikor is a filmrendezői ambíciókat dédelgető fiú belemegy, hogy táncpartnerül szegődik a múlt elől menekülő nő mellé. A táncmaraton többi szereplőjének bemutatására is nagy hangsúlyt fektettek, hisz mindegyik pár külön-külön mutatkozik be a jelentkezés és sorszámosztás folyamán: és itt a pont, amikor is a múlt és jelen kéz a kézben jár, hisz ugyanazokkal a gondokkal küzdenek a szereplők, mint az eredeti történetben, csak jó nyolcvan évvel később, bár a felállás ugyanaz: hitelek, adósságok, családi gondok elől menekülve utolsó esélyként tekintenek a tetemes fődíjra, amely a nyertesek gondjait egycsapásra megoldhatná. Ugyanakkor a darab folyamán nagyon szépen bomlanak ki a kezdeti tőmondatok külön-külön kis történetekké, miközben a táncosokat markában tartja a média és showbiznisz kegyetlen világát jelképező konferanszié, Roki (Pindroch Csaba), aki a kulisszák mögött ugyanúgy emberré válik a darab egy fordulópontján – maga is az általa épített és igazgatott világ foglya és áldozata is egyben.
Hogyan vedli le gátlásait a kisember, hogy válik a díj bűvöletében egyre aljasabbá, hogyan bomlanak fel a párok, hogyan vállnak hűtlenekké saját maguk és szeretteik számára és hogyan sodródik közös sorsuk a mű végi tragédia felé megállíthatatlanul? Ennek kifejtésére kicsit talán kevés is a játékidő, mivel mindenki szerves része a végjátéknak – ebből adódóan szétaprózódik a néző figyelme és végül már a főszereplőkről kezd elterelődni a fókusz. Ennek tudható be a meglepetéssel és érthetetlenséggel vegyes mű végi nagy dráma, a gyilkosság, melynek nem érezzük a súlyát. A darab folyamán nem vetült ki, nem mart belém a reménytelenség, melyből az egyetlen kiút csak ez lehetett volna. Nem működik egyedüli megoldásként, sőt még alternatívaként sem, ami kicsit nyomaték nélkül hagyott engem személy szerint, de mivel nem ismerem az eredeti művet így abban a tudatban keltem fel a székemből, hogy egy zseniális darab bizonyosan követi az eredeti mű feszültségépítkezési térképét és biztos ezért a hiányérzet végül is bennem.
Ami a kivitelezést illeti: zseniális!!! A Kopek Gábor által készített médiainstallációk végigkísérik a játékidő jelentős hányadát és elementáris erejűek. Gyönyörűen játszva a fényekkel és árnyakkal, illetve a háttérre vetített kisfilmekkel megrázóan személyessé téve az élményt. Duda Éva koreográfiája ugyancsak lehengerlő, hiszen ez egy félig musical is énekbetétekkel és szemet gyönyörködtető táncokkal – hol virtuóz szólózással, hol megannyi stílust vegyítő csoportos ringással. A táncok során mindig azt vártam, hogy mikor könyököl be valaki valakinek, vagy csapják meg egymást véletlenül a párok a dinamikus, gyors lépések és mozdulatsorozatok közepette – ilyen nem történt ami annak is ékes bizonyítéka, hogy minden egyes mozdulat hibátlanul időzített és kicentizett. A szereplők játéka élvezhető, csak pont a narrátorként is funkcionáló Robi karakterét esett nehezemre átérezni, pedig ő az egyik kulcsfigura. Szó se róla, ez egy rohadtul megerőltető darab a színészeknek, rengeteg mozgással és rengeteg énekléssel, a holtidőben pedig színészi játékkal, mégis nagyon egyenletesre sikerült. Le a kalappal a társulat előtt!
Külön piros pontot érdemel még a zene és hangszerelés, mely Dinyés Dániel munkáját dicséri. A mindenki által jól ismert dallamok felcsendülése és az egyedi megoldások (a zenekar egy a színpad feletti hídszerkezeten játszik) mind elősegítik a hangulat teljes átadását a nézőtér soraiban ülők részére. Megbabonázó volt számomra a Csillag vagy fecske című dal (eredetiben Kispál és a borz) akkordjainak felcsendülése…
Összességében kiváló megoldásokkal operáló darab, ahol ugyanúgy nagy hangsúly van a koreográfián és éneken, mint a technikai jellegű elemeken. Mindenkinek szívből ajánlom megtekintésre akit ugyanúgy vonz a színház világa, mint szerény személyemet.