Papír helyett az önbecsülés is megteszi!

Mikor még Szerbiában, falun voltam eladó egy kiskereskedésben, ahol kilós edényt próbáltam rásózni az óvatlan vásárlókra, elégségesnek éreztem a szakközépiskolai végzettséget. Elégségesnek, bár nem szakmába vágónak, hisz az okirat szerinti állatorvosi technikus köszönőviszonyban sem állott a kereskedővel és pénzügyi asszisztenssel. Nem nagy ügy – gondoltam, elvégre is felénk „bármilyen” munkának örülni lehetett, ami nem tett tönkre testileg vagy lelkileg egy szezon alatt és még fizetett is valamicskét.

Sokkal később már mikor jelentősen megváltoztak a körülmények, szánakozva nézegettem a szakiskolám által kiadott papírt és elviselhetetlenül könnyűnek éreztem. Főleg, akkor mikor új munkahelyem HR alkalmazásába feltöltve azt vettem észre: itt szinte mindenkinek legalább egyetemi diplomája van, sőt vannak páran akik doktorival is rendelkeznek. Én meg most jöttem faluról és habár bármikor megelletek egy disznót vagy a dumámmal rásózok valakire egy lepattant zománcú lábast, esetleg  újratelepítek egy szigorúan illegális forrásokból származó Windowst voltaképp nem is értek máshoz – gondoltam akkortájt.

Nem túlzok, ha azt mondom, komoly kisebbrendűségi komplexussal küzdöttem így magamban, miközben észre sem vettem, hogy az új lehetőségek és ingerek hatására tanulni kezdtem az új környezetben és az elsajátított tudáson felül, a magammal hozott ismeret hol itt, hol ott szolgált haszonnal. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik szervezetfejlesztő tréningen a tehén emésztőrendszerét hoztam fel példának a munkatársak együttműködését illetően, de pl. a Wordpress platformon elszörfözött 6-8 év szakmailag kompetensé tett. Egész annyira, hogy a héten belső képzést tartok adminisztrátoroknak.

Számtalan más készség is hasznosult idővel, ugyanakkor azok, akikre oly irigykedőn néztem, akiknek megadatott, hogy bölcsészek legyenek, vagy más, magas kvalitású tudással gyarapodjanak megnyugtattak: voltaképp a diploma csak olyan, mint a fügefalevél az Isten kertjében; a szemérmét takargatja vele az ember, hogy szakmátlan, gyakorlatlan az életben. Felfogni a tényt, hogy a kevesebb több is lehet, de úgy igazán, nem csak elcsépelt megállapításként, hogy a megszerzett munkatapasztalat versenybe szállhat egy darab papírral; jóleső érzés volt megérni és megérteni.

A feleszmélés után idővel egyre jobban kezdtem érezni magam a bőrömben, mára pedig teljes értékűnek tekintem magam hivatásomban, mely megint csak egy vállalt és nem tanult szakma ismeretét jelenti. A példám az élet analógiája is lehetne, hogy hogyan vagyunk képesek alkalmazkodni a környezetünkhöz a boldogulásunk érdekében. De ugyancsak szólhatna az evolúcióról és fejlődésről, az emelkedés képességéről, hogy egyik vezetőmet idézzem.

Mégsem ezekről szól, hanem arról, hogy mi az önbecsülés és mennyire fontos. Hogy miként vagyunk képesek megbecsülni saját lényünk, személyiségünk és képességeink, adottságaink. Hogy sose szégyelljük azt, amit nem tudunk; majd megtanuljuk idővel. Szégyellni csak azt lehet, ha birtokunkban van a tudás és mégsem élünk vele.