Nemzeti érzések tekintetében valamiféle erősödést éltem meg a kollektív magyar tudathoz történő kapcsolódás által. Nem szokta a paraszt a szántást – járja a mondás felénk, mitagadás magam is nehezen álltam át az otthoni magyarról az itthonira. Március 15. Nemzeti ünnep, mely mélyen gyökeredzik a magyarság történelmében és ritkaság számba menve ugyanazt jelenti a határokon belül és azokon túl is: ébredést és lázadást az elnyomás ellen. Furcsamód ez is valahogy rímel Kishegyes nevére, a szülőfalum sajátos történetére. Ismét némi honvágy íze úszik a számban, melyet a reggeli keserű kávé és cigarettafüst dekadens bukéja sem tud legyűrni.
Érdekes megfigyelni miként változik az ember személyisége a külső környezet változása, az új és más ingerek hatására. Tömény pszichológiai csimborasszó, mely alól csakugyan kikandikál Jung és Freud neve egy kávéházi szalvéta sarkán fityegve. A kezdetekkor, mikor ideköltöztem Budapestre minden hatás új volt és szokatlan felismerésként hatott rám a mindenfelé olvasható és érthető feliratok sokasága. Mégis. Félve beszéltem, mert hozott nyelvem igencsak eltért az egyetemestől. Nem kizárólagosan a pesti mekegésre gondolok, hanem a szóhasználatra, hangsúlyra is. Munkahelyemen késhegyre menő viták folytak arról, milyen hangsúllyal veszem fel a kagylót. Megszokás, beidegződés szülte az évek során kialakult karakán stílust, mely erőszakos, lényegre törő, ám legfőképp balkáni temperamentumú. Mondanom sem kell, hogy időbe telt leküzdeni, még úgyis, hogy másfél hónapot töltöttem előzőleg egy call centerben, ahol napi nyolc órában telefonáltam – bár beismerem, közel sem voltam a legsikeresebb értékesítő / ahhoz túlontúl emberi mértékben viszonyultam a vonal másik végén ülőhöz. Már akkor felfedezni vélték akcentusomat, persze erre csak akkor döbbentem rá, mikor az egyik néni, akire valamilyen teljes mértékben haszontalan műanyag szart szerettem volna rátukmálni, visszakérdezett, hogy ugyan hová valósi vagyok, mert érdekesen beszélek. Aztán gyorsan a közös sorsa terelődött a téma, egy huszonhat éves suhanc és egy hetvenéves hölgy között. Az egyik vajdasági, míg a másik erdélyi – és ott húzódott szavaink mögött kimondatlanul is az elvándorlás kényszerítő ereje meg az az örökös lázálom, honvágy, ami az idő múlásával nemhogy gyengül, hanem egyre inkább erősödik. Álmomban gyakran felizzik a gyermekkor parazsa emlékek formájában – utcaképek, emberek, barátok, illatok, és érzések tekintetében. No, de tegyük végre félre az ambivalens vágyakat, hisze nem erről igyekeztem példálózni. Mellesleg jólesett magyarországi kollégám kioktatása, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva szinte szerelmes a Balkánba – nem akcentus ez, hanem tájszólás, tisztán hallani a zárt „e” betűt és nyugodjak meg, ettől érdekes és zamatos a beszédem. Mosoly/büszkeség/bátorság.
A szabadságharc miként kapcsolódik hozzám, egyik otthonhoz és a másikhoz? Habár a történelemkönyvek ritkán említik és inkább a forradalom kitöréséről, kezdeti nagy alakjairól regélnek, utolsó diadaláról már kevesebbszer esik szó. Ténylegesen pedig csak mi, helyiek tartjuk számon, miszerint az 1848-as forradalom utolsó győztes csatáját ott, a mai Vajdaság területén, szülőfalum hármas határában vívták. Ekkor történt, hogy a túlerőben lévő Jellasics bánt seregével legyőzte Guyon Richárd tábornok. Idén nem untatnám a nagyérdeműt a részeltekkel, meg a nagy fájdalmas magyar attitűdömmel, viszont a Fűnyíró.hu-n elolvasható a „Kokárdátlanul, mégis megmaradva”, mely talán az egyik legjobb bejegyzésem lett, mióta itt kopácsolok a klaviatúrán.
Zárásnak csak annyit – lobognak városszerte a magyar zászlók, nekem mégis egy fekete márvány obeliszk, egy emlékmű oldalára vésett pársoros, ami leginkább visszhangozza a forradalmat és kötelesség eszméjét, mely mindenkit érint, aki valahogy ehhez a búsan vigadó nemzethez bármely pókhálószálon kapcsolódik:
Síremlék vagyok én, száz vértanú nyugszik alattam
Kik honukért – honodért – estek itt el, e mezőn.
Szent végrendeletük hálásan vésve szívedbe;
Add unokáidnak még ezer évig odább:
„Honfi, szeresd a hazát! Élj, halj érette! Csak akkor
Lesz bármely sorban nagy, szabad és a tied!“