A közélet és politika fogalmának jelentése részleges átfedést mutat. Alapvetően nem szeretünk velük foglalkozni, mert sok utánajárást, vagy aktív követést igényel. Fárasztó. Ha a politikai széljárás kedvezőtlen, akkor pedig egyenesen nyomasztó.
Politika? Nana!
Saját tapasztalat: Közép-Kelet Európában generációs traumák is miatt is vörös posztó a politika. Y-generációsként Jugoszláviában a 90-es évek rezsimjében a szüleink távol tartottak tőle. Egymás között halkan diskurálták, de a fiatalok számára sosem közöltek semmit. A tudatlanságot a biztonsággal kapcsolták össze. Magyarország újkori történelme pedig az itt élő átlagpolgárba nevelte bele, hogy távol kell maradni a “történelemtől”. Annyi szörnyűség történt a politika, a politikai ideológiák égisze alatt, hogy félni kell tőle, mint a tűztől!
Így esett, hogy mára a társadalom jelentős része apolitikus vagy egész egyszerűen belefáradt a négy évenkénti “na majd most” ígéretekbe, melyek rendre kudarcba fulladtak. Ezzel ellentétben a bulvár és a trash, a szórakoztató tartalmak nagyot mennek.
Pedig a politika a szavazáson és partokon, ideológiákon kívül jelenti a közös gondolkodást és véleménykifejezést is. Érvelést és meggyőzést. Sőt, a saját meggyőződésünk próbára tételét. Ez tulajdonképpen a demokrácia gyakorlása is.
A szavazófülke a folyamat vége, nem a kezdete
Ez is egy téves elgondolás, hogy bizony politikával mindig elég éppen a kampányidőszakban elkezdeni foglalkozni. Éppen ellentétben! Akkor már késő valami véleményszerűt eszkábálni óriásplakátokról meg YouTube reklámokból.
Apolitikus ismerőseim és rokonaim választások közeledtével megkérdezik, hogy akkor kire kell szavazni, aztán mennek is tovább a dolgukra. Nem megyünk bele az előző négy év teljesítményébe, hogyan viselkedtek az adott politikusok, mit kommunikáltak adott témákról. Mindent le kell egyszerűsíteni: ki lesz nekünk jó? A “nekünk” alatt sem egyértelmű, hogy kire gondolnak. A kiló krumpli osztogatás szintjére süllyedt a közgondolkodás.
Pedig érnek bennünket két választás között is hírek és üzenetek, de ha ezeket nem beszéljük meg, tárgyaljuk ki, gondoljuk végig, akkor lassan, tudat alatt szlogenekké válva befolyásolnak bennünket.
A magyar társadalom megosztottsága
Úgy hiszem, a magyar társadalom végletes megosztottságának fő oka az apolitikusság. Mégpedig azért, mert elhitették velünk, hogy csak ideológiai “szekértáborok” léteznek és “oldalak” mentén mindenáron fel kell sorakozni és egymásnak feszülni. Sosem szabad egyetérteni a saját buborékon kívüli véleményekkel. A saját megmondó emberek bármit állíthatnak, bólogatni kell. Az önkritika megszűnik. És bármi mást is gondoljunk a világról, mint választott oldalunkat képviselők, mindig megjelenik egy “értelmiségi”, aki azonnal elkezd olyan közhelyeket puffogtatni, hogy:
- a mi kutyánk kölyke, nem bántjuk
- kéz kezet mos
- a kezet nem harapjuk meg, ami enni ad
Azonnal beindul egy belső normakontroll, amiben az eltérő véleményt, vagy kétséget még csak kimondani sem szabad. A jelenségről hosszasan lehetne értekezni akár pszichológiai szempontból is. Feltételezem a “ne mutass gyengeséget” elve érvényesül, meg a “pártfegyelem”. De valóban akar bárki olyan párthoz tartozni, ahol nem lehet kibeszélni a saját kétségeinket?
Úgy hiszem, hogy ez a fajta tömbösödés (legyen a politikai vezetők részéről szándékos akarat vagy járulékos hatás) okozza a szakadék elmélyülését és az érdemi vita ellehetetlenítését. Gondoljunk csak bele, hogy már azzal, hogy valaki valamely oldalhoz sorolja magát (és éppen ellentétesen, mint amelyhez mi tartozunk) azonnal előítéletessé válunk és nem jutunk el az érdemi párbeszédig.
A vita, az érvelés, a párbeszéd lehetőséget nyitna a közös gondolkodás felé. Megismerhetnék egymás nézőpontját, sajátjukat felülvizsgálnák. Így az állpolgárok képesek lennének kompromisszumokat kötni, megoldások felé haladni. Lehetőleg annélkül, hogy ököllel egymásnak esnének.