A lépés nem is oly rég történt. A lehetőség adottá vált, hála annak a vezetésnek, mely végre úgy gondolta: egyek vagyunk. Mi magyarok, mind egyek vagyunk. A kisebbségi lét nem egy vidám dolog, pláne olyan helyen élve, ahol nem tűrik meg annak megnyilvánulási formáit. Egy olyan, helyen, ahol huszonöt nemzeti kisebbség lép egymás lábára, mégis félve használja anyanyelvét.
Még élesen él a pillanat bennem hét évvel azelőttről, mikor is a közeli város iskolájából hazafele tartva a buszon rám szólt egy fiú. – Miért beszélek magyarul? Nem tudtam, hogy ez itt Szerbia? – őszinte megrökönyödést és neheztelést láttam a szemében. Nem haragot vagy gyűlöletet, ahhoz túl fiatalok és felelőtlenek voltunk még. Akkor szégyelltem magam és a fájdalmas igazságtalanságként éltem meg: már az anyanyelvem miatt is, velem született identitásom, magyarságom okán is pironkodnom kell. Azóta az ország neve Szerbia és Montenegróról Szerbiára egyszerűsödött. Ekkortól már ez a fiú is, aki rám szólt akkor kisebbségivé vált, mivel nemzetiség tekintetében montenegrói. Most megkérdezném őt, milyen érzés, ha alsóbbrendűen kezelik és milyen, ha rászólnak: hagyja a fenébe már népe nyelvét és szerbül szóljon mindenkihez…
Májusban kerekedtünk fel Zafírszemmel és utaztunk hosszú kilométereket egy csomó régi papírt a hónunk alá csapva, hogy Szegeden átadhassuk a kettősállampolgársági igénylésünket. Kedvesen fogadtak bennünket a bevándorlási hivatal dolgozói és ügyintézői, mindent megtéve a megfelelő tájékoztatás és ügyünk előmozdítása érdekében. A beígért három hónap közel fél éves feszült várakozássá duzzadt, de pár hete telefonon értesítettek bennünket a szabadkai konzulátusról: megkaptuk, ünnepélyes eskütételre várnak bennünket!
El is gondolkodtam a sok díszbe öltözött társam között ücsörögve a direkt erre a célra létrehozott alaksori rendezvényteremben: a magyar himnuszt számtalanszor hallottam már és ismerem szövegét, keletkezésének történetét, de sosem éreztem át igazán, ha újévkor a tévében hallottam. Nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem. Ahogy a szerb himnusz sem. Kisebbségiként egyiket sem éreztem magaménak. Ama nagy csalódást okozó december 5-ei népszavazás után pedig blokád jött létre bennem sokad magammal egyetemben a nemzeti hovatartozás érzését illetőleg. Itt sem vagyok itthon és ott sem vagyok otthon. Félúton tartunk valahol, mint a vándorcirkusz artistái. Aztán mégis jött az érzés, felcsendültek az első akkordok és fennhangon énekeltünk. A mellettem álló hölgy zokogni kezdett a meghatódottságtól. Én csak néztem át a többiek feje fölött hol a címeren, hol a zászlón felejtve tekintetem. Ekkor itatták át lelkem először Kölcsey sorai, melyben áldást és védőkart kér a teremtőtől, hisz megszenvedte e nép múltat és jövendőt. A ceremónia másik sarkalatos pontja pedig az okiratok átadásának pillanata. Mikor mindenkit nevén szólítottak és megilletődve kibotorkált átvenni a konzulasszonytól a már hivatalosan is bennünket, vajdasági magyarokat befogadó állampolgársági bizonylatot. Pezsgőspoharak lendültek magasba és koccantak össze félúton, már teljes jogú magyarként.
Megjegyezném, hogy az ünnepélyes eskütétel fényét csak tovább emelte az előzőleg és közben elhangzó beszéd, melyben szó volt a történelmi igazságtalanságokról, nemzettudatról, nyelvről és hagyományápolásról és a tényről, hogy az országhatárokon kívül maradott testvérek sokkal nehezebb körülmények között is igyekeztek azok maradni, amik: magyarok. És szó esett a lehetőségekről és felelősségekről melyek a megváltozott személyi státuszunk velejáróivá váltak.
Még a váróteremben született meg bennem ez a pár sor, melyet akárhogy is igyekeztem lejegyezni a fényképezés alatt rendelkezésünkre bocsájtott “emlékkönyvbe”, ott és akkor csupán hellyel közzel idéződött fel bennem:
“Frissen vasalt állampolgárként, a zászló selymének lengése alatt ég bele nevem a bőrömbe. Végre az á-ra ékezet kerül, az “sz” immár valódi kettős betűje a hetek véréből valónak. Újuló kötése ez a már meglévő szálnak, rásodródó acélkötele lett a tény: magyarrá lettem végképp.”