person writing on a carton while sitting on the floor

Jótékonyságból elégtelen

írta Árpád
25 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A múltkor a Wesselényin egy magát vidéki pásztornak kiadó figura állított meg és szeretett volna egy kis aprót guberálni azzal, hogy a nevemet egy sokat látott papírlapra filccel leírja, vagyis „legrefitizi”. Nagyon szimpatikus, remek beszédkészségű, fővárosi akcentusú, jóravaló embernek tűnt. Mégsem adtam pénzt neki. Miközben távolodtam a tetthelytől bűntudatot éreztem. Biztos ismerős, biztos voltál már ilyen helyzetben. Mikor úgy érzed, hogy Cersei Lannister a Trónok Harcából hozzád képest Teréz Anya és így ünnepek tájékán már számíthatsz is a dickensi három karácsony-szellemre az alávalóságodért.

Úgy gondolom okkal, de nem joggal tartom távol magam az adakozás magasztos cselekedetétől. A saját élettapasztalatom tett bizonyos tekintetben kőszívűvé. Két harmad tapasztalat otthonról jön, Szerbiából, a nehéz sorsból, egy harmad meg a budapesti, városi létből.

Kétharmad Szerbia

Aki valamelyest követi a blogot, vagy ismer személyesen azt már biztos kábítottam a „két hétig lángost ettünk, mert csak liszt meg zsír volt otthon” kezdetű történeteimmel. Mindig nevetve mesélek azokról az időkről, mikor a régi szerkényeket aprítottam a fáskamrában, mert tűzrevalóra nem volt pénzünk télen; ugyanakkor átélni kicsit más volt, sokkal nehezebb, reménytelenebb. Mikor rájöttünk, hogy hétrét görnyedhetünk is, nincs munka, nincs lehetőség, ebből kifolyólag pedig pénz sem, be kellett rendezkedni a túlélésre. Az egész fiatalkorom így telt, túlélve; egész négy évvel ezelőttig, mikor Pestre jöttem dolgozni.
Egy dolgot jegyeztem meg igazán a nyomor kapcsán: a becsület mindennél fontosabb. Ezért nem kértünk hitelt a boltban kenyéren és tejen kívül másra, ezért nem rohantunk soha szociális segélyért sem a helyi önkormányzathoz. Megoldottuk. És ez az élet visszavonhatatlanul megkeményített, lehet el is ferdített bennem valamit.

Volt egy nagyon szegény család a falunkban – tőlünk is szegényebbek. Vég nélkül születtek a gyerekek, akik az utcát járták koldulva. Józsika nagy kék szemekkel állította meg a járókelőket, ténfergett a templom körül vasárnaponként vagy szuggerálta a piacon vásárlókat miközben ezt kérdezte: „Van edzs dzsinárod?”. Még akkor is egy dinárt kért, mikor már semmit sem ért. Egyszer egy nő pénz helyett inkább vett neki a péknél egy kiflit – úgyis ennivalóra kér, gondolta. A gyerek a kukába dobta a kiflit és várta a következő vásárlót, hátha tőle pénzt kap. Apró villanás, buta gyerek, annyira jellemző történet, mégis ellenszenvet vált ki.

Egyharmad Budapest

Amikor először léptem le a vonatról négy éve a Keletiben, az első benyomásaim egyike a „vigyázz, mert lehúznak” volt. Két fiatal „bicsi-bocsi” megszólítással vonatjegyre guberált. Elnézést kértem és továbbhaladtam. Nem volt jó kezdet, ahogy annak utána a folytatás sem volt rózsás. Számtalanszor állítottak meg az utcán és aluljárókban hajléktalanok, de volt hogy részeg fiatalokból álló társaság kért tőlem pénzt, mert születésnapja van a havernak és mennének tovább inni. Az ilyen helyzetekkel nem tudtam először mit kezdeni és simán továbbmentem. Pár éve viszont taktikát váltottam és simán közlöm velük, hogy hát nem tartok magamnál készpénzt – így talán az jön le rólam (mintha magamon kívül ez másnak számítana), hogy nem a szándék hiányzik belőlem hanem a lé a zsebemből. A leleményesség határtalan: először azt hittem én hallok rosszul, mikor felajánlotta az egyik elesett, hogy szívesen elkísér a sarki bankautomatához.

Budapest nem javított sokat a szociális érzékemen, sőt talán még a meglévő együttérzést is sikeresen leamortizálták a város kéregetői.

Túlspecializált racionalitás

Sokad magammal a nyáron azon morfondíroztunk, mikor a Keleti környékén és úgy Budapesten általában eszkalálódott a menekültválság, hogy akkor most hogy is van ez a jótékonykodás? Az intézetekben meg mély-szegénységben élő, társadalmilag halmozottan hátrányos helyzetű (magyar) gyerekek meg családok ugye nincsenek ott a Keleti aluljárójában, nem tudósít róluk a híradó, nem kampányol (vagy éppen ellenkampányol) velük a kormány. Kvázi láthatatlanok.
A szír menekültek viszont a képünkbe tolt valós probléma volt. Szaladgáltak is az aktivisták és a társadalmi szervezetek az adományokkal, amiket kiosztani sem tudtak rendesen.
A szándék persze megvolt, de lefogadom, hogy több, mint a felének a jótét lelek közül nem jutna eszébe adakozni. Pláne nem borsodi cigánygyerekeknek, hogy meglegyen a napi betevőjük, és lehetőleg az általánost be tudják fejezni, ne adj isten egy szakmunkás képzőt.

Tudatlanok, ezáltal befolyásolhatók az emberek, a tömegek, sőt az egész társadalom.

Szeretem a középutat

Én egy másik lehetőséget választottam – nem tudom róla eldönteni, hogy jobb-e vagy rosszabb-e, mintha mindenkinek osztogatnám az aprópénzt, talán nem is kell eldöntenem. Amikor nagy bevásárlást tartok a közeli szuper marketben, akkor a kasszánál mindig beledobok egy ilyen Máltai Szeretetszolgálatos adománykártyát a kupacomba pár száz forint értékben. Ebben biztos vagyok, hogy jó helyre kerül, tényleg eljut a célcsoporthoz, mégsem kell érzelmileg fertőződnöm, bevonódnom, letargiába kerülnöm. Karácsonykor pedig cipős doboz akciót szervezünk a cégünknél, amit kedves dolognak tartok és hát voltam én is régen a cipős doboz másik oldalán.

Legújabban pedig probono szolgáltatásokat is végzek. Ez ugye olyan típusú munka, mely során az egyébként a képességeid és a szakértelmedet adományozod oda olyan célokra, melyekkel egyetértesz, és melynek a célcsoportja normál körülmények között nem tudná megfizetni azt. Jogi képviseleti körökben kezdett terjedni először, de mára szinte az élet számos területén jelen van. Ezzel például nagyon egyet tudok érteni és magaménak érzem. Építettem is pár weboldalt idén ingyen és bérmentve; hol az íjász szövetségünket, hol pedig szülőfalum online újságát támogatva ezzel.

Hiszek benne, hogy mindenki megválaszthatja az utat, hogy miként segít. Egy a lényeg, hogy megtörténjen az aktus, ténylegesen tettre válthassuk az elképzelést és igyekezzünk lokálisan cselekedni, globálisan hatni.

0 hozzászólás

robi781030 2015.12.17. - 17:26

Pesten tényleg durván megy a tarhálás, amúgy meg tiszta para este kimenni sörözni, pláne egyedül, ahogy én csináltam, olyan alakokba botlottam, akiket jobb, ha itt fel se hozok. A tesómék az esti közbiztonság (közbizonytalanság) miatt költöztek el onnan, többek között, talán az egyetlen normális esti programom az volt, amikor kimentem a Szigetre az egyik este. Nem egyszer csöveltek le, esetleg raboltak ki Pesten, a fél év alatt, amíg ott laktam, egyszer le is ütöttek. Az éjszakai Pestet nem szeretem, a nappali még OK. Mondjuk Miskolc se sokban marad le tőle. Egyelőre a legjobb nekem itthon, de jövőre párszor megyek majd Pestre.

Árpád 2015.12.18. - 13:46

Wow, a közbiztonság nyilván nem túl jó, de elég durva, hogy ilyen rablások meg leütések is vannak. Még soha nem találkoztam ilyen durvulással az utcán mióta itt lakom. A tömegközlekedésen viszont néha láttam olyan alakokat, hogy jujjj. Mondjuk ilyen tarhálásnál – mikor még dohányoztam – simán elküldtem szerbül őket a fenébe. Próbálkoztak szegények a némettől a francián át a spanyolig, dehát … 🙂

B Budai 2015.12.18. - 13:00

Nagyvároshoz képet nem rossz Pesten a közbiztonság, de tény, hogy a Keletitől és a Nyugatitól kifordul az ember gyomra, legyen az éjszaka vagy nappal. A Keletit különösen gyűlölöm, a taxishiénáktól kezdve az arab pénzváltóson át a cigány dílerekig. Amennyi pénzt stadionokra elvert ez az ostoba kormány, simán dzsentrifikálhatta volna ezt a két környéket, de ugye Orbánnak mi a prioritás, az más kérdés.

Árpád 2015.12.18. - 13:52

Hmm. azzal, hogy “dzsentrifikál” a kormány egy környéket, még nem fog javulni senki anyagi helyzete és a megélhetési lehetőségei sem lesznek jobbak, persze a stadionoktól sem.
Viszont egy-egy környék életszínvonalát és/vagy biztonsági potenciálját növelheti, ha a környékbéliek ismerik egymást. Erre volt nagyon jó kezdeményezés a Mi Utcánk is.

B Budai 2015.12.18. - 15:32

Alapvetően az a baj Pesttel, hogy a kommunizmus alatt olyan embereket költöztettek a belvárosba akiknek semmi keresnivalója nem lenne ott (lásd nyolcker), és ugye a polgári rétegeket pedig elsorvasztotta a rendszer. Ami most zajlik, ugyanaz zajlik Berlinben, vagy New Yorkban is, és lehet szemétségnek nevezni, de ha ránézel Ferencvárosra, hogy milyen volt és milyen lett szerintem megérte, de a Palotanegyed is ezen az úton jár, és még jó pár környék a nyolcban. Lehet szomorkodni, hogy egyre jobban horror árak vannak a városban (ami tényleg igaz és igen, a szegények kifognak szorulni a belvárosból teljesen pár éven belül) de szimplán csak kezd a város egyre jobban felértékelődni, és kezd visszaállni a rendszer a szocializmus előtti időkre, ami egyeseknek tényleg fájdalmas lehet, de speciel én örülök, hogy talán visszaszerzi a város a régi dicsfényét.

Árpád 2015.12.20. - 22:09

Budapest nagyon szép város. Azzal én is egyet tudok érteni, hogy fontos megőrizni egy-egy adott környék szépségét, arculatát, jellegzetességeit. Én nem ismerem ennyire közelről a szocializmus és a “betelepítések” meg a lakások felosztásának történetét, lévén sem generációs, sem földrajzi kötelék nem fűz hozzájuk. Amit tudok, azt is csak történelem könyvekből, meg filmekből, éppen ezért állást foglalni sem tudok az ügyben. Én személy szerint csak annyit érzek, hogy a szegénységet és nyomort nem a szőnyeg alá kell söpörni, hanem átható változások révén mérsékelni azt. Persze egy Úniós támogatásokból élő országban, amelynek a globalizáció révén (mint minden más országnak is) elhanyagolható ipara és gazdasága van, amely önmagában nem lenne képes fenntartani a társadalmat nehéz az “egység” felé terelni a vagyoni és kulturális különbségek miatt megosztott közösséget, a lakosságot. Sőt, gyakran azt érzem, hogy az ilyen jellegű politikai tevékenységek kétszínűek és csak addig működnek, míg a támogatási pénzek formájában jön a buksi simi nyugatról.
Valahogy elembertelenedtünk és kezdjük megszokni.

B Budai 2015.12.21. - 11:29

Az ország méreteihez képest elég jelentős ipara van (ebben a szektorban dolgozom), és az EU-nak is jelentős ipara van, az, hogy a nehézipar Indiában, Brazíliában, vagy Kínában van rég nem téma, a könnyűiparban van az igazi pénz. Ami jelenleg probléma az az alacsony minimálbér, amelyet a kormány ugyan ímmel-ámmal emelget, viszont borzasztóan rossz az adórendszer, gyakorlatilag bünteti az alacsony keresetűeket. A szegénység pedig minden nagyvárosban megtalálható éltem már Hamburgban és Sydneyben is, hidd el ott is vannak elég durva környékek, a szegénység persze relatív, mert ugye ott más a szegény, mint itt, viszont Ausztráliában a drog jelenti az ilyen helyeken az igazi problémát. A szegénység teljes felszámolása egy adott nagyvárosban elég nagy ábránd, tekintve, hogy a szegények folyamatosan áramlanak be a gazdagabb nagyvárosokba, a dzsentrifikációnak nevezett kiszorítósdin kívül senki sem ismer más megoldást.

Barb Tailor 2015.12.18. - 21:15

Ami engem igazán fel tud háborítani, az a könyvjelzős dolog. Egyszer az egyik metrómegállónál megálltam egy ilyen emberke mellett, mert megtetszett a cicás könyvjelző, amit árult. A csaj mondta, hogy valamilyen alapítványnak gyűjt, meg ott volt nála valami papír is, gondolom, hogy az emberek bevegyék a sok maszlagot, amit mond. Aztán kiderült, hogy egy db. sima kartonpapír könyvjelzőért 600 valahány forintot kellett volna otthagynom. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ennyit nem vagyok hajlandó odaadni érte, max. 300-at ajánlok és kész. Erre az volt a válasz, hogy nem adja oda 300-ért. Mondom akkor megbeszéltük, viszlát. Mire utánam kiáltott, hogy vásárlás nélkül nem akarom-e otthagyni azt a 300 Ft-ot. Álmaidban kisangyalom…

Árpád 2015.12.20. - 22:16

Igen, ebbe, már én is belefutottam még korai budapesti korszakomban. A legzavaróbb, mikor nem akarják visszavenni tőled a könyvjelzőt/képeslapot/akármit és kellemetlen a bámészkodók előtt mondjuk letenni a földre és sarkon fordulni. Pedig állítólag ilyen esetben pl. ez egy jó megoldás.
Ha nagyon győzködnek az adományozásról, akkor kérek egy hivatalos tájékoztatót, amin rajta van a bankszámla számuk is és ha úgy érzem, hogy közösséget tudok vállalni az ügyel, akkor majd utalok. Van, hogy értetlen fejet vágnak, de inkább egy hivatalos weboldallal, lenyomozható, létező szervezetnek utalok pénzt, mint egy ki tudja kinek adok át készpénzt az utcán.
Sosem fogom megérteni azokat, akik ilyen módon próbálják érzelmileg befolyásolni az embereket. Éppen ezért is írtam arról a posztban, hogy lehetőleg érzelmileg nem kívánok megfertőződni, mert én magamtól racionálisan is tisztában vagyok a helyzettel és így is kívánok cselekedni.

rien 2015.12.19. - 12:37

Teljesen egyetértek azzal, hogy mindenki a saját lehetőségei szerint segítsen. Anyagilag magam sem tudok nagy csodákat tenni, de a bank, ahol a számlámat vezetem lehetőséget biztosít arra, hogy minden kártyás vásárlás után egy ezreléknyi támogatást adjon az általam kiválasztott civil szervezetnek (és ez teljesen a bankot terheli). A Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítványt választottam, ők a kis kegyeltjeim. 🙂 Ezen kívül időnként vért adok.

Árpád 2015.12.20. - 22:18

Hú a véradás komoly dolog, régen otthon én is véradó voltam, bár a felköltözésem után valahogy sosem adódott rá alkalom meg idő – persze nem is kerestem tudatosan és aktívan ezt a formáját az adakozásnak, de most, hogy említetted megjegyzem. 🙂

robi781030 2015.12.23. - 05:59

Nekem teljesen pénzfüggő, hogy adok-e, vagy sem. A maximum eddig 500 Ft volt, amikor fizetéskor megtalált valaki. Amúgy elég csóró vagyok, nem szoktam, 20 Ft-tal kisegítek valakit esetleg, vagy ismerősnek adok sörre, vagy kipótolom, de azt se túl jó kedvvel. Mostanában bemegyek max. 1 sörre, aztán egyből lehúznak. Ráadásul olyan valaki, aki megkeres napi 5000-t, csak elissza. Vért nem adhatok, a betegségemből kifolyólag, de szerintem amúgy se adnék. Meg van egy csaj, aki úgy kezdi, hogy 200 Ft, egyszer adtam neki, másvalaki meg kért valamennyit, és méglátta, hogy van nálam még apró, adjam oda az összeset. Érdekes, hogy cigit annyira már nem csövelnek, mint régebben szokás volt. Azt még én is kértem párszor régebben, de leszoktam róla, inkább napokig nem szívtam. Na, mindegy, mindenképpen kínosak ezek nekem – a kuncsorgóknak, úgy látszik nem.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: