Elkeseredett munkanélküliek, mint megélhetési politikusok?

Igyekeztem leplezni a felháborodással vegyes értetlenséget, mikor a nemrég a konyhába lépve ott találtam egyik ismerősünket kérdőívvel, szórólappal és egy esetleges aláírások okán kikészített névlistával – mindennek a kvázi választások előtti kilincselésnek megkapóan groteszk kontrasztot adott az illető leharcolt öltözete. Üdvözlés, majd asztalhoz szegezés következett, utána pedig egy világmegváltó, vagyis a gazdasági válság közepette létrejövő helyzetet legalább lokálisan enyhítő tervről szóló előadást nyomtak a képembe. Nehezen ugyan de csak úrrá lettem a meglepettségemen, hasonlóan ahhoz az esethez, mikor a Jehova tanúi vetették rám magukat pár évvel ezelőtt.

Ami igazán letaglózott az az a tény volt, hogy a faluban/községben/országban dúló munkanélküliség okán a családját eltartani képtelen, negyvenes évei elején járó embernek nem marad más lehetősége, mint hogy csatlakozzon bármely a környéken irodával rendelkező politikai párthoz és jelöltesse magát a helyi választásokon. Miért is találom ezt annyira aggasztónak?Mindazonáltal, hogy mereven politika ellenes, független eszméket vallok és felháborítónak tartom a pártállási alapon létrejövő diszkriminációt, külön rémülettel tölt el, hogy akár a múltban, vagy a jelenben számtalan ismerősöm próbálkozik meg a beszélő fejek számára fenntartott sakktáblának legalább egy kockáját elfoglalni, hogy aztán felemás sikerrel, vagy eleve kudarcra ítélve hagyja faképnél a bizalmukat bele helyezett választókat ilyen vagy olyan módon. Hogy mindettől mit is remél a szegény, egykoron középosztálybéli? Bagatell, de jól tessék figyelni: talán akad egy iroda a községházán nekem is, ha elég szavazatot szedünk össze a párt részére és bejuttatjuk a községi jelöltet a testületbe. / aham, aztán meg tejjel mézzel folyó kánaán, sőt mit több kacsalábon forgó kastély… – persze nagyon szarkasztikusnak tűnök, holott ezek a személyek nagyon egyszerű gondolatok és vágyak mentén cselekednek: hátha sikerül egy olyan munkahelyhez jutniuk, ahol nem a téli mínuszokban, gerincsérvvel ér véget a tizenhat órás (mert van ilyen is, bizony!) munkaidő, hogy aztán ezzel az ütemtervvel, jobbik esetben vasárnapi megszakításokkal kihúzzon négy-öt, plafon hét munkaévet, addigra testileg már teljesen tönkremenve, a lelkileg elnehezítő aspektusáról már nem is beszélve az ilyen jellegű életvitelnek. A hab a tortán, persze az, hogy miután a elhasználódott elemeket „lecserélik“ a munkaadók, gyakorta kiderül, hogy a szerencsétlen alkalmazott után nem is fizettek sem adót, sem pedig betegbiztosítást. A boltba betévelygő ember személyes históriája is hasonló volt: miután utcára tették, az állam még a munkavállalót kötelezte az elmaradott egészségügyi biztosítás befizetésére… évekre visszamenőleg. 

Az ilyen és ehhez hasonló törvényrendeletek, a határtalan korrupció és a kivételezettek pókerarca láttán még a Rambót is elfogná a hányinger, így bennünket, gyengébb idegzetűeket szinte megmérgez a légkör. Na, de visszatérve az eredeti történetre, meg kell említenem, hogy a törpepárt képviselőjével történő diskurzus során megismerhettem a községi jelölt személyét, majd pedig a felvilágosítást kaptam arról is, hogy a jelenlegi vezetés teljesen alkalmatlan a munkakörének betöltésére, mert: túl fiatalok, túl öregek, túl képzetlenek, túl képzettek, túl világosszőkék, túl gesztenyebarnák… bla bla bla. Majd érkezett az ügyesen előkészített kérdőív, melyen egy csomó olyan kérdés sorakozott, mely a jelenlegi áldatlan állapotokat vette górcső alá: elégedett-e az ivóvíz minőségével (már három éve nem ittam a csapról vizet forralás nélkül), elégedett-e a foglalkoztatottság mértékével (keressenek nekem egy embert ebben az országban, aki az), és így tovább, bár én a végére még odatettem volna: Ön szeretne-e világbékét? Összességében tehát olyan problémákkal kapcsolatban kérdezik az egyszeri választót, amelyre már eonok óta nincs megoldás és bizonyosan nem is Szerbia legkisebb községének döntéshozóin áll vagy bukik ezek megoldása. Ami igazán mulattatott az a válaszlehetőségek preparált mivolta, ugyanis ezek közül lehetett választani minden a „Milyennek találja a xxxx jelenlegi helyzetét?“ típusú kérdésre: jónak, nem jónak, nagyon rossznak. Na, most alapból kiesik ugye a „jó“, mint válaszlehetőség. Marad a másik kettő, amely csak fogalmazásmódjában tér el, de jelentésében teljesen azonos. A végső kérdés izgatta a fantáziámat leginkább, amelyben afelől érdeklődnek: Részt vesz-e szavazáson? És végre volt egy szabad mező, ahová azt írhattam amit csak szerettem volna… Természetesen elmegyek, de át fogom húzni a szavazólapot, sőt lehet még valami kedveset is rajzolok rá, majd behajítom az urnába. / annak idején sokszor megtörtént, hogy a választási névjegyzékben egy csomó halott is szerepelt, akik helyett az aktuális szavazóhelyet biztosító urnaőrök karikáztak, gondolom nem egyedi eset az ilyen, és bármely országban előfordul hasonló, bár itt a kilencvenes évek alatt már csak legyintettek az ilyen magatartásra.

Felötölhet a kedves olvasóban, hogy miért is nem hiszek a politikában, vagy bármely politikai irányzatban? Tény, hogy lassan huszonöt éve szédítenek bennünket a „most majd jobb lesz“ mondókával a parlamentben újságot olvasó nyakkendősök. Utoljára akkor hittem nekik, amikor 2000-ben, Belgrádban egy kanalas kotrógéppel vonultak a tüntetők a székház elé és döntötték meg a rezsimet. Azóta eltelt cirka tizenkét év és a helyzet mit sem változott, pedig ez azért jó hosszú idő. A mézesmadzagot ugyan el lehet húzni bárki orra előtt egyszer, talán kétszer, de harmadszor már nem fog menni. Ami leginkább dühít, hogy a „majd most jobb lesz” helyzet egy csomó korombélit és jómagamat is arra késztet, hogy elhagyjam hazámat csak azért, hogy képes legyek egy olyan életszínvonalat biztosítani magamnak és leendő családomnak, melyben a szülők nem fogatlan, ráncos képű, életundorral küszködő emberek, akik annyit dolgoznak, hogy nem látják tulajdon csemetéik első lépéseit, nem hallják első szavaikat, mert nem marad értelmi/érzelmi kapacitásuk miután fáradtan beesnek az ajtón. A vélt fejtágítás végén már csak a döntő mozzanat maradt: a jelenléti ív aláírása, természetesen megtámogatva egy csomó adattal, mint a személyi szám, lakcím és hasonlók.

Igyekeztem nem túl hevesen hárítani, már csak az ismerős arcának aggódó okán sem: vajon aláírom-e? Nem akadt jobb ötletem és azzal védekeztem: sajnálatos módon a személyi adataimat a hatóságokon kívül másnak nem áll jogában elkérni – báris én így tudom – úgyhogy ezzel nem szolgálhatok, mint a személyes aláírásommal sem, ugyanis nem találnám szerencsésnek, ha a nevem bárhol felmerülne. Hogy csalódottságát enyhítsem, biztosítottam róla, hogy ez egyéni preferencia és nem azért nem teszem, mert nem akarok neki és a családjának „jót“.

Minden tekintetben sok tanulságot vonhatunk le a fentebb leírtak alapján, persze mindenki a maga módján.